Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az egyik gyalogos a másikra támaszkodva halad. Az egyik lábát húzza maga után. Biceg. Feltörte a lábát a bakancs? Beteg? Nem mindegy? Ennek sem jut jármű. Ha egyszer menekülni kell, kire támaszkodik majd? Végre megérkeztünk az átcsoportosítás színhelyére. A tüzérosztály valamennyi tisztjét nem lehetett egy községben elszállásolni, így Kiss Sándor és én az osztályparancsnokságtól tizenöt-húsz km-re fekvő, egy mellékvölgyben épült községben kaptunk szállást. Egy román pópánál. Nem nagy lelkesedéssel indultunk a szálláshelyünkre. A völgy két oldalán elhelyezkedő fenyőerdők egészen leszűkítették a völgyet. Naplemente után a valóságosnál is sötétebbnek láttuk ezt a csodálatos tájat. A környéken sok a nemzetiség, a román és ruszin. A román nem szívlel minket, így tudtuk, hogy ahol elszállásoltak, nem szívesen fogadnak. Egy román pópához kerülünk, aki a községben a románok szellemi irányítója. Mit várhatunk ettől az embertől? Jó-e ott lehajtani az ember fejét, ahol a szállásadók gyűlölettel gondolnak az elalvókra? A helységben nincs sok ház. Legszebb a pópáé. Nagy, szép fehérre meszelt épület. A sötétben is messzire világít. Egy ötven év körüli fekete asszony fogad. Arra a kérdésre, hogy itt van-e szállásunk egy szóval sem válaszol, hanem megindul előttünk a ház irányába. Felmegy előttünk a lépcsőn, az előszobán keresztül belép a nekünk szánt szobába, s ott, addig, amíg mi is megérkezünk, szótlanul megáll. A kínos jelenet csak pár másodpercig tartott, mert egy hang nélkül elhagyta a szobát. Kiss Sándor azon gondolkozott, hogy sarkon fordulunk és elhagyjuk ezt a házat. Meggyőztem. Csak azért is maradnunk kell. Legyőzzük önmagunkat, s nem vesszük észre a hideg megvetést. Tíz perc telhetett el, amikor bejött hozzánk a pópa. Ugyancsak az ötvenes éveiben járó, fekete hajú, kifejezetten szép ember. Kifogástalan magyarsággal azt a kiszámított pár szót mondta el, amit éppen mondani illik. Ha valamire szükségünk van szóljunk. Szinte udvarias volt, amikor megkért, a felesége magatartásán ne csodálkozzunk, súlyos beteg. A pópa távozása után elhatároztuk, hogy visszaadjuk a vizitet. Vacsorára hideg élelmet kaptunk, margarint, marmeládét, szalonnát, azt is átvisszük a pópa családjának. Hoztunk magunkkal pár húskonzervet is, ezeket eleve a szállásadónknak szántuk. Azt hiszem, nem fér hozzá kétség, nem nagy értékkel állítottunk be a pópához, de láthatta a közeledés szeretetét. Talán ez bántotta a legjobban. Azt hiszem, jobban örül, ha erre a látogatásra nem kerül sor, s nem kell valami viszonzást keresnie. Rövid töprengés után meghívott vacsorára. A meghívás viszont minket érintett kellemetlenül. Eszünkbe sem jutott egy ilyen alkalmatlankodás. De a meghívást el kellett fogadnunk. A vacsorára várni kellett, előtte kínosan indult meg a beszélgetés. Nehezen találtunk rá a közös témára. Szóba került az időjárás, a vidék szépsége, érdeklődtünk afelől, hogy a pópának mennyi híve van, stb. Ahogy belemelegedtünk, mindig messzebb jutottunk, a végén szóba került az itteni nép élete, a nép összetétele, jóléte.