Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A menetelés során már senki sem ül lóháton. A lovasok a kantárszárat fogják, lovaik mellett haladnak. A szekerekről (országos járművekről) lövegekről a legénység leszáll. Csak egy-két fáradt tiszt és beteg ül fel a kocsis mellé a bakra. Jóny Viktor rosszul érzi magát, az egyik országos járművön fekszik. A halálosan fáradt Várkonyi István és a magát csak azért is fáradhatatlannak mutató Pálházay László az üteg végét követi. Én Pócsi Lászlóval az élen megyek, mindvégig gyalog. Miután megindulunk lefelé a szerpentinen, hiába könnyebb a dolgunk, mintha teljesítettük volna a feladatunkat, halálos fáradtság vesz erőt rajtunk. Hogy tovább tudjuk vonszolni az ólomsúlyú lábainkat, Pócsi Lászlóval eltereljük a figyelmünket, beszélgetünk. Szóba kerül Budapest, ahol nagy harcok vannak. Fájdalommal gondolunk az otthoniakra, akiket olyan régen láttunk. Felmerül bennünk a miért kérdése. Miért van a további szenvedés? Miért nem hagyjuk abba? Igaza volt-e azoknak, akik már kiléptek a sorból, megszöktek. Szóba kerül egy zászlós sorsa. Alakulatát elhagyta Hidasnémeti környékén. Az egyik faluban hátramaradt, megbújt egy padláson. Várta az őt megszabadító szovjet csapatokat. Ezek azonban késtek. Helyettük visszajött egy magyar felderítő járőr, méghozzá tábori csendőrökkel. A tábori csendőröket egy ostoba fecsegés nyomra vezette. Feltételezhető, hogy éppen ennek a zászlósnak a kutatására ment vissza ez a különítmény. A zászlóst éppen akkor fogták el, amikor már biztonságban érezte magát és lemerészkedett a padlásról. Vasraverték és elvitték. Aligha kerülhette el a főbelövést. Most már több esetben kívántak példát statuálni. Ugyankkor azokat a törzstiszteket, akik a helyzeti előnyük, rangjuk kihasználásával a hadosztály-parancsnokságról szöktek át, nem szökevényeknek, hanem politikai előőrsöknek, közvetítőknek, előkészítőknek tartották. Nem értettem ezzel egyet. Ezek a saját pecsenyéjüket sütötték, ahelyett, hogy a hadosztály egészének az átállításán munkálkodtak volna. Egynek örültem. A mi ütegünktől elszököttek közül egyet sem hoztak vissza, egynek az elfogásáról sem szereztünk értesülést. Az az igazság, hogy menet közben az ember a beszélgetésben is kifárad. Pócsi Lászlóval mind ritkábban váltunk szót, mindjobban belemerülünk saját gondolatainkba. Biztosra vettem, hogy lélekben Pócsi Laci is otthonában járt, hozzátartozóit kereste. Az otthoniakat kutatom és is. Lelki szemeimmel látom Budapestet, a lángban álló várost és benne mindazokat, akik olyan közel állnak hozzám. Nekünk, katonáknak az igaz hír is fájó, de egy idő óta a jó hírhez is hozzáadunk valami rosszat. A rémhírek pedig valósággal demoralizálnak. Hiába, nem akarjuk elhinni a legrosszabbat, hiába próbáljuk magunkat valamivel vigasztalni, mindaz, ami rosszat korábban hallottunk, újra meg újra lángra kap bennünk. Elgondolkozom a sors szeszélyes fordulatain. Majdnem másfél százada, ezen a tájon, Kassán állt be a vörössipkás honvédekhez és lett hadnagy három dédapám. Bernáth János, a Dorna nemzetségből, az Aba nemzetségbeli Rhédey János és az Örs vezér nemzetségéből származó Várallyay József. Hogy gondolhattak volna akkor