Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Most is egy csomó levél, tábori lap zubbonyom zsebében. Hiába is cenzúráztam volna, a tábori posta nem szállít egy másik harctérre és a megszállott területre. Szabolcs-Szatmár pedig már a küzdelmek színtere. Egyformán kezdődik minden levél, lap. „Édes Szüleim", „Remélem, jó egészségben vannak, miként én is jó egészségben vagyok." Hónapokkal ezelőtt még alig látok panaszt. Mindenki elnyomja, titkolja a szenvedését. Most már felszínre jönnek, mind erőteljesebben kezdenek előretörni. „Sokat menetelünk", „nem alszunk eleget", „mikor lesz már egyszer vége?", „aggódom énetek". S joga van-e a cenzornak megakadályozni azt, hogy legalább a panasz, a sóhaj mehessen hazafelé? Elnézem én is, elnézik tiszttársaim is ezeket a levélrészeket. Csak szólunk a levél írójának: vigyázz, mert máshol is van cenzúra és felelősségre vonnak. Felelősségre vonják azt is, aki cenzúráz. Az otthonról érkező leveleket nem, vagy alig cenzúrázzák, azokban most már patakzik a panasz: „Mi lesz veletek?" „Mikor jöttök már vissza?", „Féltelek, sok falubeli katona elestéről érkezett hír az utóbbi időben", „De velünk is mi lesz?" Kérdések és a kérdezők tudják, hogy kérdéseikre nem kaphatnak feleletet. Nem csak a cenzúra miatt, hanem azért is, mert senki sem lát a jövőbe. Emlékezetem szerint október 23-án Husztra érünk. Azon nyomban tüzelőállásba kell mennünk. Másnap előrehívnak a felderítőbe. Jóny Viktor ütegparancsnok álláspontja a huszti várban van. Kívánságára oda megyek át. Az a hegy, amelyen a huszti vár épült úgy néz ki, mint egy cukorsüveg. A csonka gúla felső területe, a fennsík viszonylag kicsi. A büszke falak belevesztek a múltba, minden romokban hever. A roskadozó falakat benőtte a gaz, sűrű bokor. Itt-ott egyegy árva fa. Álláspontunkat közvetlenül a fennsík alatt, a déli oldalon ütöttük fel, nem messze tőlünk húzódik a gyalogság vonala. Elkeseredett véres harcra kerül sor. A szovjet hadsereg elállja az utunkat. Most az eddig követettek, üldözöttek, a délről felfelé törő csapatokkal is szembetaláljuk magunkat. Vajon ki tudunk-e siklani az átölelésből, bekerítésből? Mi most húzódtunk le a Kárpátokból. Hadi célunk, hogy közvetlenül a hegyvonulatok alatt, az Alföld északi peremén vonuljunk vissza nyugatra. Huszt környékén értük el az Alföld északi peremét, a szovjet hadsereg meg kívánja akadályozni az elvonulásunkat. Igen, eddig a szovjet sereg csak nyomon követett, mi pedig halogató harccal tartottuk vissza. Most megjelentek előttünk is. Elölről is támadnak. Két tűz közé kerültünk, méghozzá úgy, hogy a sík vidéken kibontakozhatott a szovjet haderő többszörös számbeli fölénye. Jól tudtuk, a huszti csata sok mindent eldönthet, legalábbis a hadosztály sorsát illetően. Fentről, a huszti hegyről igen messze, talán 50 km távolságra is elláttam. Jól ki lehetett venni a vonalakat, aknavető és tüzelőállásokat, a háttérben az alakulatok mozgását. Messze a környéken ez a hegy volt az egyetlen kiemelkedő hely, ahonnan figyelni lehetett az ellenséges hadállást, érthető, hogy több üteg felderítője, főfigyelője helyezkedett itt el. A szovjet hadvezetőség is tudta, hogy a magyar és német tüzérség szemei erről a hegyről kutatják a szovjet hadsereg kényes pontjait.