Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Újraszervezés. Éjjeli szállás egy román pópánál. Ki a frontra újra, felderítőtisztként az anyatüzérosztályhoz Nincs rosszabb a bizonytalanság érzésénél. Szó és hang nélkül is kérdeznek az egymásra néző szemeink. Mi lesz velünk? Hova osztanak be minket? Merre visznek? A rémhírek, mint a megriasztott vadkacsák felszállnak a pocsolyából, eltűnnek a nádas felett, hogy még rosszabb változatban visszajöjjenek. Híre járt, hogy a 78. tüzérosztályból egészítenek ki három más tüzérosztályt. Soós Márton hadnagyra, Hagymássy József hadapródra már meg is érkezett a parancs, a 22/2. tüzérütegnél kell jelentkezniük. Megnyugtattak minket. Jön majd rendelkezés a többi tisztre is. Elsősorban a tiszteket fenyegeti a szétszórás veszélye. Újabb parancs érkezik, Soós Márton és Hagymássy József mégsem mennek, de megyünk valamennyien. Vissza a hátországba, átcsoportosítanak. Tiszakrasznára indulunk a Légió-hágón át. Augusztus 23-án kerekedünk útra és augusztus 24-én Bruszturán vagyunk. Augusztus 26-án híre jön, Románia megadta magát. A magyar hadsereg bevonul Erdélybe. Csak azt nem tudjuk, hogy miért? Itt a fronton is láttuk, hogy nagyon szomorúan alakulnak az események. Augusztus 28-án este elbeszélgetünk Kiss Sándorral. Újra visszaemlékezik a július 26-i áttörésre. Feltételezi, ha akkor nem vagyok szabadságon, és én kerülök az üteg végére, elesem, mert nem hagyom, hogy az üteg menetoszlopának a végét egyszerűen leszakítsák. Jólesett ez a megállapítás, de én önmagamat nem tartom ilyen bátornak. Azt tapasztaltam, hogy az ember ugyanazon körülmények között is másképpen viselkedik az egyik vagy másik napon. Nem ismerjük önmagunkat. Váratlanul lehetünk hallatlanul bálrak és váratlanul elfoghat egy megmagyarázhatatlan félelem. Az emberi lélek nagy rejtély. Egy biztos, nem születünk bátraknak. Bátorrá tehet egy magasztos cél, egy diadalmas előrenyomulás, egy igaztalan sarokba szorítása az életnek, a nekünk drága személy veszedelme, mindezek kivetnek a mindennapok közönséges emberi viselkedéséből. Bruszturáról megyünk tovább. Lóháton. Mellettünk ellenkező irányban gyalogosok leszoaünak az út szélére. Porosan, piszkosan, ruhájukba belefőve, a nehéz felszerelés alatt rogyadozva hajtják végre az „átcsoportosítást". Arcuk napbarnított, de sovány. Szájuk cserepes a szomjúságtól, szemükben szomorúság. Én úgy érzem, irigység is. Nálunk a rang nélküli tüzér is lovon ül, náluk a hadnagy is gyalogol. Úgy nézzük a mellettünk elhaladó katonákat, mint akik jelzik eljövendő sorsunkat. Lehet, hogy egy hét sem múlik el, s mi is gyalogosként rójuk az országutat. Újra eszembe jutnak a német katonák. A német gyalogságot gépkocsin szállítják. Csak a front közvetlen közelében lépnek le a gépkocsiról. Ha menekülni kell, újra járműre kapaszkodnak, s már el is tűntek vereségük színhelyéről. Ezek a magyar gyalogosok már a front irányába is gyalogosan vonszolják magukat. Mi lesz, ha vissza kell vonulniuk? Esetleg menekülve. Mennyi erejük lesz a futásra, ha idejövet is alig bírják magukat. /