Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

nem akartam elfogadni, hogy valaki elesett, meghalt volna. Elvégre senki sem tudott biztosat. Később igazam is lett. Az eltűntek közül egyesek visszakerültek az üteghez. A nagy felfordulásban csak elsodródtak. Mindenesetre aggodalom fogott el minden tüzért. Az egész tüzérosztályban kialakult a bizonytalanság érzése. Löveg nélkül nem tüzér a tüzér, s a nagy kérdés, hogy a habomban lerongyolódott hadsereg képes lesz-e újabb lövegeket előteremteni, amikor már lőszer is alig létezik. Ha pedig a tüzérnek nincs ágyúja, csak gyalogosként lehet hasznát venni. Gyalogosra pedig nagy a szükség. Előbb-utóbb felvetődik a gondolat, tüzérek, ti már úgyis leszálltatok a lóról és lövegről, menjetek bakának. Ott most már nagyobb szükség van rátok. Mert a gyalogság vérvesztesége katasztrofális. Egy-egy zászlóalj 5-600 főnyi állományából alig maradt ötven-hatvan ember. A mostani semmittevő szolgálatunkban mi, tisztek gyakran elbeszélgettünk a dolgokról. A háborúról, annak elvesztéséről, és a németekről. A német szövetséges hadsereg katonáinak magatartása külön tanulmányt érdemel. Lelkük mélyéig beléjük égették: a német nép különb, mint a többi, a német népet elnyomorították, a német nép leveti gúzsait és megteremti az életterét. Ebben az élettérben más népek, mint alacsonyabb rendűek, csak szolgálhatják Németország érdekeit. A frontra érkezésünk idejében már eldőlt a kocka, a szovjet hadsereg vereséget vereség után mért a németekre. Ennek ellenére a menekülő német katona még most is feltétlenül bízott a Führerében. A Führer legyőzhetetlen. A Führer megígérte a német nép végső győzelmét! De azok is, akik kételkedni kezdtek, más arcot mutattak az „idegenek" irányában. Az is, aki már nem bízott a végső győzelemben, előttünk, magyarok előtt ezt el nem árulta volna soha. Ha felmerült a kérdés, mi lesz, fölényes, lekicsinylő hangon jelezték, az utolsó szó az övék. Az a német, aki nem került az ideológia hatása alá, az hallgatott. A feltett kérdésekre kitérően válaszolt: még nincs eldőlve semmi. Felettük lebegett mindenkor a Gestapo árnya. Emberei minden szélfuvalomra felfigyeltek, s jaj volt annak, akire kimondták, hogy ámló. Amikor kiérkeztünk a frontra, még sok német hitt a német győzelemben, s ez kifejezésre jutott egész emberi magatartásukon. Örültek, ha a felsőbb hadvezetés észrevette leleményességüket, bátorságukat, s kitüntetéshez jutottak. A német mesterlövészek álma a vaskereszt. Egyeseket valóságos skalpvadásszá neveltek. Az első vonal árkában a mellvédre könyökölve vadásztak a gyanútlan szovjet katonákra. Örömmámorban úsztak egy-egy újabb találatra. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy mennek ezek vissza a civil életbe? Hogy fognak viselkedni akkor? Hogy fog az ilyen ember becsületre tanítani, mint tanár? De legyen bár szabó, milyen lelkülettel varrja majd a békés emberek civil ruháját? Szolgálja ki mint pincér a hirtelen-szeletet és süteményt? Ez a német lelki beállítottság teszi érthetővé azt a sok összekoccanást a magyarokkal. Sokszor a magyart, mint segédszolgálatos népet semmibe vették. Legyen példa az alábbi eset. Az egyik német két lovából az egyik lesántult. Keríteni kívánt helyette egy másikat. Öt-hat társával körülvette az egyik szekerünket, ráfogta a puskáját a kocsisra, majd társaival együtt kifogta az egyik lovat, s helyébe fogták a maguk lesántult lovát.