Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

is. Amikor nem hullt állásainkra az ellenség gyorstüze, össztüze, zárótüze, akkor szinte szünet nélkül adta le a zavarólövéseket. És nem tett különbséget az éjjel és nappal között. Hosszú idő óta egy helyben voltunk, a szovjet tüzérség jóformán belőtt minden lényeges pontot, s lövedékük a legkülönbözőbb időpontokban csapott be hozzánk. Pl. egy napi menü érkezési ideje: reggel hat, fél nyolc, nyolc, háromnegyed tíz, tíz, negyed tizenegy, egy óra, délután négy, negyed öt, hat, este fél kilenc, tizenegy, háromnegyed tizenkettő, hajnali három és így tovább. Ez a bizonytalanság megviseli az ember idegeit. Sohasem mondhattuk, most lőttek, egy időre felszabadultunk. Nem lehetett kiszámítani, hogy mikor csap be a következő gránát. A tüzelőállásban, mozdonyállásban már meg sem lehet számolni a tölcséreket. Az egyik vasárnap délután az egyik tüzér egy ilyen tölcsérben szundított el. Ébredésekor nevetve mondta társainak, fiúk, ez a legbiztosabb hely. Ugyanoda nem csap be kétszer a lövedék. Hónapok múlva tapasztaltam, hogy a szabály alól is van kivétel. Tanúja voltam egy távbeszélő járőr tragédiájának. Vönaljavítás során egy bomba tölcsérben szerette volna átvészelni a szűnni nem akaró tüzérségi tüzet. Egy nagyméretű ágyúlövedék majdnem ugyanarra a helyre csapott be és a felismerhetetlenségig tépte szét a járőr tagjait.