Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

is, a lakásból már ki is tehették az asszonyt, a kis gazdaság beteg lováról azóta lehúzhatták a bőrt is. Az élet maga is sűrűsödés és ritkulás. A posta is színt, számot változtat. Az egyik héten hét szűk esztendő, a másik héten bőségszaruként önti a levelet. Gyakran fordul elő, hogy a háborús események következtében a posta szállítmánya valahol feltorlódik, s egy hosszabb szünet után egyszerre érkezik a sok levél. Ilyenkor egyikmásik katona négy-öt levelet is kap egyszerre. Azt sem tudja, melyiket bontsa fel először. Előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy egyesek sohasem kapnak levelet. Akkor sem, amikor a posta egy garmadával önti el az alakulatot. A „soha" is jobb, mint a csökkenés, elfogyás. Magam is tapasztaltam azt, amit nekem a hadosztálytartalék tisztje elmondott. Nem egy helyen az otthon beletörődik a frontkatona távozásába. Az a seb, amit távozásával okozott, kezd behegedni, a hátrahagyottak kezdik a távollétét megszokni, s mindig kevesebb idő marad az írásra. A levelek száma csökken, hossza rövidül, tartalma hűvösebb lesz. Sokszor a helyett, aki elhallgat, ír valaki más. „Tudatom veled fiam, hogy Erzsike a kis Pistával elköltözött. Magamra maradtam, nagyon hiányzik az a gyermek." „A faluban összevissza beszélnek az emberek. Ne szomorkodj rajta, sohasem volt hozzád való, mondtam is neked..." Ki tudná megmondani, hogy egy-egy levelet hányszor olvasunk végig, az idők során mivé gyűrődik, hogyan szürkül el. Nem könnyű a levelek tárolása. A legkedvesebbek a zubbonyzsebbe kerülnek, a szív fölé. Beszélik, az első világháborúban egy katonának az életét ezek a levelek mentették meg. A szívnek tartó golyó lecsúszott a papír sima felületén. Hónapokkal később a Kárpátokban az egyik osztálytársammal Radnaival (Rosensteinnal) találkoztam. A hegyoldalban csákánnyal vágta a sziklát. Alig ismertem meg. Csontjairól lefoszlott a hús, a húsról a hirtelen megnőtt ruha. Amikor meglát, szomorú arcára felfut az öröm, de nagyon elszokott onnan, nem tud megkapaszkodni, nem marad ott sokáig. Már fáradt mosollyal fogadja az ölelésem és erőtlenül viszonozza. Nyílt levél az arca. Leolvasom róla: nagyon egyedül vagyok. Közel s távolban senkim. Nem is tudok senkiről. És senki sem tud rólam. Erre az erdővel borított hegyoldalra még késve sem érkeznek hírek. Ez nem front. Ez börtön, a szabadban. Felsír bennem a gondolat. Övéi sejtik-e hogy merre van? A frontkatona panaszkodik? Nevén szólítja mindenki, névre szólóan írnak, üzennek neki. De mi a helyzete annak, akinek elvették a nevét, akit számmá süllyesztettek, aki levelet sem válthat. Már csak azért sem, mert eltűnt a bázis, az otthon is. És a koncentrációs táborok? Itt az ember szám sem marad. Ha van is száma, arra csak a rabtársaknak van szüksége. Mert az sem hallatszik soha, hogy a harmincasnak, száztizenkettesnek, ezerhuszasnak levele érkezett. Itt a drótkerítésen át csak a lelkek, gondolatok szállnak ki-be, de nagy kérdés, hogy a vágyak címzettjei ott vannak-e még, ahol azokat keresik. Egyik pólus sincs védett, zárt kikötőben, mozgásban van ez is, az is, talán egy irányban, egy közös, mások által meghatározott sors felé! Talán már fizikailag is közel vannak egymáshoz, csak