Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az útelágazásnál egy árva, lombtalan fa ágait tépi a szél. Az ágak között siratót fütyül. A fa tövében a fának dűlve egy félig behavozott katona ül. Felsőteste alig látszik ki a hó alól. Minden valószínűség szerint ő sem tudta eldönteni, hogy merre forduljon. Addig, amíg határoz, leült a fa tövébe. Elnyomta az álom, örökre. Pár másodpercig mereven nézzük a halottat. Mindegyikünk helyébe képzeli magát. Elvégre minden frontra jött katona hasonló sorsjeggyel játszik. Általában mindig van véleményem, mindig szívesen adok javaslatot, most hallgattam. Túl nagy volt a felelősség. A felelősség áthárításával aggódva néztem Kiss Sándorra. Neki kell döntenie, hogy merre tovább. Kiss Sándor még egyszer ránéz a térképre. Határozottan mutat: a baloldali úton indulunk el. Nem vagyok benne biztos, hogy jó a döntés. De jobb döntés tőlem sem telne. Egy ideig gyötör a kétely. Ezen az úton hová jutunk? Megyünk tehát tovább. Helyesebben csak mennénk. A kimerült lovak nem indulnak meg újra. A lövegek, szekerek a rövid pihenő alatt is még mélyebbre süllyedtek a hóba. Előkerülnek a kötelek, rákerülnek a tengelyekre, s megkezdődik a kötélhúzás. A lövegvonszolás, szekértolás. Pedig minden tüzérnek önmaga vonszolása is éppen elég nagy feladatot jelentett. Miután egyenként megadtuk az indulólökést, mozgásba lendült az üteg. Ha ugyan ezt a kínlódó, váltakozó araszolást lendületnek lehet nevezni. Az elemi erőkkel folytatott harcban elfeledkeztünk a minket követő, elnyeléssel fenyegető áradatról. Jelzést kapunk hátulról. Az üteg mögött gyalogos alakulat közeledik. Mindjobban lehet hallani a fém felszerelési tárgyak összekoccanásait. Időnként emberi hangokat is hoz a szél, de a szavakat nem lehet érteni, a közeledőket nem lehet látni. Tehát utolértek a szovjet előőrsök. Mit lehet ilyenkor csinálni, mit lehet ellenük tenni? Megfelelő fegyver nélkül. Kiss Sándor egy szót sem szól a hírre. Az üteg elején, a parancsnoki szakasz élén magába merülve tovább menetel a hóban. Majd szinte halkan mondja a közelében lévő, lovaikat vezető tüzéreknek: „Fiúk az Istenért, gyorsabban, gyorsabban. Sietnünk kell, mert mindnyájan elveszünk. Ti határozzátok meg az üteg menetsebességét." Az idő enyhült, a szélvihar csendesedett. Kiss Sándor most már valamennyi hólapátoló katonát a helyére küldi. Mindenki a saját részlegénél segítsen a haladásban. Elsősorban a lovaknak. Kiss Sándorral egyetértettem. A szovjet gyalogsággal a harcot nem tudjuk felvenni, velük szembefordulni őrültség. Egy fegyverünk marad: gyorsabbnak kell lennünk. Sietnünk kell! Sietni, sietni, elérni a folyót, túljutni a jezopoli hídon. Csak a Dnyeszter túloldalán vagyunk biztonságban. Ott már a mieink vannak, ha nem futottak tovább. Csak tudnám, hogy hány kilométer van még hátra? Számításunk szerint már el kellett volna érnünk a folyót. Ha rossz irányba indultunk, talán sohasem látjuk meg. Újabb jelzés előre. Magyar gyalogság ért utol. Egy lemaradt egység és az utóvéd. Azok szerint is, mögöttük már csak szovjet katonák jöhetnek. Ami az útirányt illeti, megnyugtató, a gyalogosok is ebbe az irányba jönnek. Annál