Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

ről jöhettek, fáradtak, piszkosak, éhesek. A kocsit hajtó német katonák sem a megszokott elegáns férfiak, elnyűtt a ruhájuk, borotválatlan arcuk elkeseredést fejez ki. Mindenki egyet akart, mindenkinek egy volt a célja: menekülni minél távolabbra. Ezen a célon felül semmi sem kötötte össze a menekülőket. Úgy mentek egymás mellett, egymás előtt és után, mint a halálos idegenek. Gyanakodtak egymásra, féltek egymástól. Az éjszaka folyamán legfeljebb csak az asszonyok aludtak egy-két órát. Az ugyanis aki elaludt, könnyen rajtaveszett. Vigyázni kellett az élelemre, a lovak szerény takarmányára. Még a fegyverre is. Egy óvatlan pillanat, s az embert tragikus meglepetés éri. Mire a sor újra megindul, azért marad állva, mert kifogták a lovát a szekere elől. Megdöbbentő látványt nyújtanak a gyerekek. Nem egy karonülő. Hiába mosolyogtam rá egy-egy rongyokba burkolt gyermekre. Üveges szemmel, érzéketlenül nézett vissza rám. Kialudt a lelke, úgy, mintha felnőtt volna. Felnőtt és gyermek egyformán érzéketlen. Ki tudja, milyen mélyre apadtak le a lelkek. Később az éjszaka folyamán mind több asszony és gyermek kerül le a szekérről. Nem bírják a lovak. Az egyik hatéves gyermek a játékbabáját sem hagyja a kocsin, magához szorítva sántikál a kis féllábú játékszörnnyel. Vajon kiknek válna gondjává, ha ezt a gyermeket elütné egy kocsi? Mikor venné észre és sírna fel az anyja: hol van a leányom? Lélekben már a családok is egyes emberekre hulltak szét, legtöbben csak magukra gondolnak. Lehet-e csodálkozni ezen? Sokan már többszáz kilométert meneteltek. Nem egy ukrán is menekül. A németek megijesztették őket. Félniük kell a megtorlástól, a szovjet haderő bosszújától. El sem tudom képzelni, mi lehet az elképzelésük? Németországban majd élelmezni fogják őket? Oltalmat adnak nekik? Az a valószínű, azokat, akiket maguk előtt hajtottak megkérdezik a végén, mért jöttetek? Majd mondják: menjetek vissza oda, ahová valók vagytok. Én tudom ezt, ők még nem. Mennyi keserves szenvedés, teljesen hiába. A felszabadult szovjet területen várna rájuk az élelem, a ruha, a biztonság. Ott most munkaerőre, újjáépítésre van szükség. Németország pedig már nem tudja ellátni saját lakosságát. Mi vár a jövevényekre? Lehet, hogy az éhenhalás? Vagy még annál is rosszabb. Nagy lármára, motorzúgásra riadok. Három német teherautó szeretne magának utat törni. Lépésben unják a vergődést. Odáig, ahol mi menetelünk, már előrevergődtek valahogy, nem tudnak tovább jutni, három sorban is mennek a járművek. Az egyik német leugrik a gépkocsijáról, előremegy vagy ötven métert és az út közepén egy kis tárcsával megkezdi az irányítást. Határozott, kemény fellépése, hozzáértése tekintélyt szerez. Lassan rendeződnek a sorok, egymás sorát tisztelő rendben mennek a szekerek. Még annyi hely is marad, amelyen egy gépkocsi egy kis ügyességgel előretörhet. A német katona újra felugrik a gépkocsira és már el is hajtanak. Ez az előre, helyesebben hátratörés többször megismétlődik. Az egyik alkalommal hat-hét gépkocsival magas rangú tisztek sietnek el mellettünk. Az emberek, katonák szemében keresem a haragot, elkeseredést, várom a jogos