Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

ban, hanem az udvaron, istállóban vagy kint a földön adták oda. Nem sokat kerteltek. Kézzel-lábbal tudtára adták, hogy nekik a német és a magyar egyre megy. Ahol lehet, kikerülik. Ezzel összhangban, ha a magyar hadifogolynak megakadt a szeme a háziak szemrevaló kacér kislányán, azt elzavarták a hadifogoly közeléből. Ez az előlegezett ellenszenv viszont hamar feloldódott. Rövid időn belül az ebédlőben, a tiszta szobában terítettek a hadifogolynak, együtt evett vele a család is és újabb francia parasztok jelentkeztek a fogolytábor parancsnokságánál: magyar hadifoglyot szeretnének mezőgazdasági munkára. Az egyik francia kislánynak megtetszett a szüleinél dolgozó magyar hadifogoly. A leány egyetlen gyermek, a szülők is helyrevaló fiúnak találták a magyar fiatalembert. Az apa, a családfő az első igazi emberi hangon, félig mutogatva, félig francia szóval igyekezett megmagyarázni: a fiú maradhat egy életre. A magyar hadifogoly a legtisztább francia nyelven válaszolt. Megszerette a munkaadó francia családot, de nem hagyja el a hazáját. Az első lehetséges alkalommal megy vissza Magyarországra. A parasztgazda csodálkozott azon, hogy a hadifogoly munkása miért nem árulta el eddig a francia tudását. A magyar fiú rövid bizonytalankodás után válaszolt. A francia nyelvet kultúrnyelvnek tartja. Az első kulturált hangra, kulturált francia szóra, franciául válaszolt. A táborban, a 23-as sátorban helyeztek el, ugyanide került Harmath Gyula hadnagy is. Az egyik lelkes sátorlakótól megtudom, a mi sátrunk különb mint a többi. A ferences páter ebben a sátorban őrizte az oltáriszentséget. A táborban van egy kis oltár és esténként sok hadifogoly vesz részt a vallási szertartáson. További ismeretséget kötök, megismerem többek között dr. Bessenyey László budapesti tiszti főügyészt, a Normafa mellett található vendéglő tulajdonosát, Leitnert, valamint Martinidesz László festőművészt. A sátoros élet, a jobb koszt, a kisütő nap hatására szárnyra kelnek az első viccek és az arcokon megjelennek az első mosolyok. Csak Martinidesz Lászlót nem látom soha nevetni. Megtudom, átlőtték a jobb karját, s az izomzattal együtt összeroncsolódtak az idegek is, lehet, hogy többé nem tud festeni. A seb már beforrt, de a próbálkozásra nincs ereje. Sikertelenség esetén nem volna értelme az életének. Mellészegődöm. Ne hagyja el magát. Bízzon a jó szerencséjében vagy az égi hatalmakban. Tegyen próbát. Kezdjen hozzá. Nincs rosszabb, mint ez a bizonytalanság. Rajzolja le először a tábori oltárt. Meggyőztem. Ráállt. Ki tudja, van-e még valaki az életben, aki így ösztönözni fogja. Elővettem a rejtett papírtartalékomat, a félve rejtegetett ceaizámat és felkerekedtünk. Odamentünk az oltárhoz. Ebben a délelőtti órában magányosan állt, senki sem tartózkodott az oltár körül, aki ami járt, egykedvűen ment el mellette. Senki sem zavarhatott meg minket. Martinidesz László érthető belső felindultsággal nézett körül. A festők szemével méregette, hol találja meg a legalkalmasabb helyet, ahonnan nézve a legelőnyösebb