Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

egyenlők. Az, aki ma megköszön nekem egy korty vizet, egy szál gyufát, ha meglát előre üdvözöl, előbb kerülhet ki abból, amikbe belekerültünk. Hamarabb el is felejti a fogolytábor viszontagságait. Az sem kizárt, hogy ha egyszer találkozom vele az életben, ki sem veszi a szivart a szájából, amikor viszonozza az üdvözlésemet. A földön csúszó lelkiállapotomban megosztom a bánatomat az egyik fogolytárs barátommal. Barátommá tette az, amivel most is válaszolt. Nem vigasztalt, hanem rám pirítgatott. Nem szégyellem magam? Gondoljak a koncentrációs táborokra, amelyekből naponta szekérszámra hurcolják el a csontra fogyott emberek hulláit, amelyekben elevenen elgázosították, elégették a foglyokat, a még élő szülő, gyermek, házastárs, testvér, a saját sorsára várva, kéményen keresztül, füstként látta elszállni szeretett rokonát. Be kellett látnom, bár ebben a táborban rossz a helyzetünk, sokat szenvedünk, de nem törnek az életünkre. Ebből a táborból még kiszabadulhatunk. Csak bírnunk kell addig. És mi bírni fogjuk. Híre jár, hogy hazaengedik azokat, akik az első világháború után alakult országok állampolgárai. Felkeresem az egyik zászlóst, aki visszamegy a Szilágyságba. Üzenetet küldök Kolozsvárra. Évekkel ezelőtt egy rokon költözött oda, s nem tudom, hogy mi történt vele és családjával. Legalább én küldök életjelt, hátha továbbíthatja Budapestre és Nyíregyházára. A zászlós nem hitt a korai szabadulásának. De őszintén szólva nem is tudja, hogy milyen mértékű lesz az elnyert szabadsága. Visszamegy ugyan a szülőfalujába, de nagy kérdés, hogy mi vár rá otthon. Örül, ha meghúzódik az öreg házban. Kolozsvár? Utazás távolabbi vidékre? Kérdés, kiléphet-e az utcára? Az apja tisztséget vállalt a magyarok idején - kérdés, hogy ezt miként értékeli az új uralom. Nem kerül-e sor felelősségre vonásra? Ha el is jön a megbékélés ideje, kérdés, hogy mikor. Amikor a magyarok jöttek, a románok aggódtak, most megfordult a kocka. Neki kell féltenie apját és saját magát. De jó lenne, ha egyszer senkinek sem kellene rettegnie. Megint kioktattak és újra elfog a szomorúság. A katonai fogolytáborok lakói változatos körülmények között kerültek hadifogságba. Voltak, akik elszakadtak a csapattestüktől és úgy kerültek fogságba, a nagy többség katonai alakulatával adta meg magát az amerikai hadseregnek. A fogolytáborok rendkívüli méretei és rendezetlen körülményei között legtöbbször ezek a csapattestek is szétszóródtak, csak egyes töredékek maradtak egy-egy csoportban. Jómagam is hamar elszakadtam attól a katonai alakulattól, amelynek sohasem voltam végleges és valóságos tagja. Ezekben a kisebb csoportokban úgy-ahogy fentmaradt a fegyelem is. A főhadnagy felettesének tartotta a századost, a százados az őrnagyot. Ha az alacsonyabb rangú katona utálta a magasabbat, egyszerűen eltűnt a közeléből. Ez azután igazán nem volt nehéz. Az összetartásnak megvolt a maga előnye. Az előforduló atrocitásoknak kevésbé lehet áldozata az, aki a bajtársai társaságában ette a foglyok keserves kenyerét. A kezdetleges tábori viszonyok idején a magányosan maradt táborlakót könnyen kikészítették, anélkül, hogy a tettesek nyomára bukkantak volna. Ha egyáltalán keresték azokat.