Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
szeretetet, megtanítottam őket a hűségre, mások megbecsülésére, a rászorulók támogatására, vigasztalására. El ne kótyavetyéljék ezeket az erényeket, amelyeket más el nem vehet. A családi házat élete végéig a feleségem élvezze. Gyermekeinknek, bárhova sodródjanak, maradjon e hajlék továbbra is otthonuk. Ahová vissza-visszatérnek az emlékekhez, ahol meríthetnek a szeretet kútjából. A százhúsz hold föld nemcsak háromnak, hanem egynek is kevés. Legyen egyedül Jánosé, aki tartozik két húgát ..." Szóba kerültek az ékszerek, a régi családi ereklyék, az értékes könyvtár, ezek egyegy egyedi darabja, már remegett az elgyengült kezemben a toll, az alkony sötétségében összefutottak a szemem előtt a sorok, amikor mindent félbeszakít egy kíméletlen nevetés. Az öreg sorstárs végrendelkezőnek megérkezett a fogolytárs barátja, aki átvágta a végrendelkezés fonalát. — Elég, most már hagyd abba. Nem volt elég, hogy szóban már annyiszor végrendelkeztél, most még írásba is foglaltatod? — Mondtam neked, hogy le akarom íratni. — Jó, de minek? Feleséged, gyermekeid rád várnak és nem a vagyonodra. Egyébként is csak magadról tudsz, hogy megvagy. Arról, hogy mid maradt, halvány fogalmad sem lehet. A házad elnyelhette a háború, ha megvan még, el fogja venni a szocialista földreform, a föld a parasztoké lesz és nem a tintanyaló fiadé. — Ne beszélj így a családomról! — Nem róluk, hanem éltük beszélek. Emeld fel azt a konok, buta fejed, verd bele a gondolatot, hogy haza kell menned. Nemcsak magadért, hanem a családodéit is. A végrendelkezés félbemaradt. A félig megírt végrendeletet odacsúsztattam a halni készülő életre pofozott kezébe és észrevétlenül eltűntem. S szerettem volna megszorítani a kezét annak a faragatlan, modortalan fráternak. Mindenkinek azon jár az esze, hogy meddig tart a fogság, mikor szabadulunk meg a falak, dróthuzalok közül, a börtön tetőtlen teteje alól. Ez a tetőtlenség különösen kellemetlen akkor, amikor napokig szünet nélkül esik az eső és úgy, ahogy vagyunk, úgy mint a disznóknak, a vizes, sáros földre kell lefeküdnünk. Én még szerencsés vagyok. Két takaróm van. Este megnézem, hogy hol nincs tócsa, hol van egy kis dombocska, arra fektetem le az egyik vizes takarót, s miután erre leheveredtem a másik vizes takaróval takarózom. Minden lefekvéskor arra gondolok, hogy milyen életre szóló nyavalyát viszek haza. Igyekszem egészen oldalt feküdni, hogy csak a kar és lábcsontjaim menjenek tönkre, ha lehet, maradjon egészséges a májam, a vesém, a tüdőm. Minden törekvésem: gátoljam az általános egészségügyi állapotom süllyedését. Újra és újra eszembe jut egy szabolcsi Tisza-parti élmény. Eliszaposodott partszakaszon egy tizenkétéves kislány mind mélyebbre süllyedt. Hiába rángatta a lábát, az iszap elnyelte a térdét, felkúszott a combjára, majd derekára, már a melle tájékáig ért, amikor segítség érkezett. Megmenekült. Minekünk mikor érkezik meg a segítség? Addig hányan és hogyan bírjuk ki?
