Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Büdesheim. Romilly. A szabad ég alól a sátorig, a nyers élelemtől a „paket"-ig. Lélekzavar, korai végrendelkezés. A franciák megszégyenítő játéka. Az éhen halt ezredes és a hirtelen túlevésben meghalt közlegények. A porból megelevenedő művészet Május 15. Részben autón, teherautón, részben vonaton, továbbmegyünk. Átmegyünk Würzburgon, Neustadton, Frankfurton, Mainzon és az innen kb. 20 km-re lévő fogolytábor fogad. A büdesheimi tábor még nem telt meg, állítólag 500 000 fogoly befogadására alkalmas. Újra rátalálok a Kemény Bálint-féle csoportra. Harmath Gyula és Mándy Árpád hadnagyokkal keresek helyet magamnak, továbbra is karámokon belül, a sátor nélküli puszta mezőn. Érkezésünk után nem sokkal rémhír fut végig a táboron: valakinél kést találtak (az egyik változat szerint kést emelt a barátjára) és rendkívül szigorú motozásra kerül sor. Mindenki jól teszi, ha azonnal előadja azt, amit nem szabad magánál tartania. Nem teszi ki magát kegyetlen büntetésnek és a fogolytársait sem éri megtorlás. Mint minden alkalommal, most is izgalom fogott el, mi legyen a revolveremmel. Már hány alkalommal vészeltem át a motozás idegfeszítő pillanatait és nagy kérdés, hogy miért? Megéri-e a kockázat azért a használhatatlan fegyverért? Konok makacssággal most sem engedtem. Mikor már mindenki sorban állt, negyven-ötven méterrel távolabb egy kövérebb fűcsoportban helyeztem el a revolvert és szinte utoljára beálltam a soba. Közben arra gondoltam, mi lenne akkor, ha egy körülöttünk csellengő amerikai katona rálépne a pisztolyra. A becsület azt kívánná, álljak elő, mondjam meg az igazat, nehogy az egész tábort érje megtorlás. Ezt nem lehetett volna elkerülni. Márcsak azért sem, mert őrzőink sem szerettek minket. Az a hír, hogy a táborparancsnok utál minket, valószínűnek látszott. Mint mondták, minket, magyarokat is fasisztáknak tart, mint a németeket. Nekünk is felelnünk kell mindazokért a szörnyűségekért, melyeket a németek elkövettek. Bűntettesekként kezeltek. Hatalmas tornyokban géppisztolyos őrök figyelték a tábort, a drótkerítést csak két méter távolságra volt szabad megközelíteni, a drótokkal elválasztott táborrészek között megtiltották a közlekedést. Ha valaki megszegte a szabályt, ellőttek a feje felett. Tudtuk, csak ijesztgetés az egész. Szigorú parancs rendelte el a risztólövéseket, de éppen ez a szigorúság torolná meg, ha valamelyik hadifogoly megsérülne. Mégis tiszteletet parancsolt a felénk irányzott fegyver. Még mint katonák megtanultuk, a fegyverrel nem szabad játszani. Később igazolást is nyert ez az aranyszabály, ez a játéktilalom. Rémhírként járt közszájon az alábbi eset. Vizet csak meghatározott táborrészekben lehetett kapni, a dróthuzalokkal elválasztott táborrészek között viszont tilos volt a közlekedés. Az