Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Ez a hadnagy elvesztette anyját, apját, menyasszonyát, egyetlen testvérét. A szeméből kiolvastam: senkinek sem volna tanácsos, hogy belekössön. Azon az egy emberen torolná meg öt év minden keservét. A tömegben elvesző ember magányában gyakran felmerül bennem a gondolat, meddig tart ez? Meddig kell még ilyen állapotban szenvednünk? Egymástól könyöktávolságra, egész nap állva az esőben, állva éjjel-nappal, ha nem esik az eső, fekve a földbevájt teknőben. Semmibe veszik emberi mivoltunk és ez nem csak ránk nézve szégyen. Most már tiszti táborban vagyok, de ki ismer reánk mint tisztekre? Az esőben, szélben, napfényben elhalványodott csillagok megvannak még a zubbonyon, de ki tudja, hogy mi volt az eredeti színük? Az egyenaihánk megvan még, de a tartásunk, mozgásunk már nem tiszti. Mi maradt meg belőle, amikor vízért tolongunk? Egy fél csajka vízért, amelyből nem is szabad mosakodásra használni. Az egyik öregúr, ki tudja, mióta főhadnagy, amikor maga is beállt a sortalan sorban állók tömegébe, a kezében remegő csajkával, valamiben megbotlott. Valaki, aki mellette elfutott meglökte. Előrezuhant. Még előbbre, maga elé esett a szemüvege. S az, aki kikerülte, megelőzte, rálépet az üvegekre. Ki tudná leírni, szavakba foglalni az öreg tartalékos arcára írt rémületet. A feltápászkodás bizonytalanságát. Két kezének tapogatózását a levegőben. Ezt a már fél embert újra megfelezte az élet, amikor szemüveg nélkül hagyta. Hová került, mi történt vele, nem tudom. Ha segíteni akarunk valakin, akkor sem könnyű mellette maradni. A legszomorúbb, hogy az, aki megelőzött, aki a szemüvegre lépett, lábai alatt recsegő üvegekről tovább lépett, még csak hátra sem fordult. Minek? Olyan ritkán fordul elő az, hogy az ember szemüvegre lép.