Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Egyesek még ellenálltak a gaznak, szemétnek, elburjánzó természetnek. Jómagam is mindennap megborotválkoztam. Szinte hisztérikusan féltem attól, hogy kényszer­helyzetben kinőtt szakáll benövi, eltakarja a valódi énem is. Nem messze tőlünk jó példát mutatott egy német ezredes. Érkezésünk napján úgy állt a jóval-rosszal, becsületessel és gazemberrel vegyes nemzetközi társaságban, mint egy tisztán tartott vitrintárgy. Még a következő nap is szálfa egyenesen tartotta magát, frissen borotvált arcát inkább tartotta az ég, mint a föld felé. Elnézett a soka­ság felett. Elismerésnek tekinthettem, hogy megkülönböztetett egy alkalommal, amikor elha­ladtam mellette, megszólított. Megkérdezte, hogy hány óra van. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg válaszoltam, felmerült bennem a kérdés, vajon ki kapcsolhatta le karjáról az óráját? Ezen a napon sokan megkérdezték egymástól, mennyi lehet az idő? Mert híre járt annak, hogy a nap folyamán már adnak enni. Az eseménytelen reggeli órák elteltével a foglyok mind türelmetlenebbül érdek­lődtek a tizenkettő óra után. Ebédosztásra ez a legszabályosabb időpont. De nem kapáink ebédet. Délután négy óra körül viharzik végig a hír: a tábor egyik végében már megkezd­ték a vacsoraosztást. Kondenzált tejet is kaptunk hozzá egy darab kenyérrel. Csodálatos érzés volt, amikor a félig kiszáradt szervezetem minden porcikájában éreztem az ital felszívó­dását. Mire hozzánk került a tejbegrízféle ragaszték, már önmagára sem hasonlított. Ki is hűlt. De évek óta nem esett ilyen jól ennivaló. Visszatért bennünk a remény. Az amerikai hatóságok végre észrevettek, számba vettek minket. Nem szánnak halálra. A német ezredes nem vett tudomást a szomszédairól. Gőg volt ez? Nem tudom. De a szomszédai sem látszottak észrevenni őt. Kétes egzisztenciák voltak és csak önma­guk sorsával törődtek. Nem is tudom, hogy sodródhatott közéjük az ezredes, hogy vesztette el a saját bajtársait. Lehet, hogy amikor az övéi futólépésben igyekeztek valamilyen előnyt, pl. megfelelő szállítási eszközt, táborhelyet elérni, nem változta­tott a menetsebességén, továbbra is kimért lépésekben haladt és egyedül maradt. Ez az elszigeteltség eredményezte, hogy az ezredes csak arról értesült, hogy lesz valamilyen ételosztás, amikor arra sor került, elkésett. Mire megjelent a csajkájával, a hatalmas kondérokban már nem maradt egy kanállal sem. Aznap este, amikor elhaladtam mellette, újra megszólított. Halkan, megtörten meg­kérdezte, nincs-e véletlen nálam egy kis kenyérdarabka. Nem baj, akármilyen kicsi és akármilyen száraz. És én ott álltam előtte a tehetetlenség érzésével. A segítés hatalmas vágyával, annak minden lehetősége nélkül. Senkinek sem kívánom ezt a lelkiállapotot. Bensőmben háborogtam és elítéltem az amerikaiakat. A katonákat, akiket kötelez a lovagiasság szabálya. De legalábbis az emberségé. Azt megértettem, hogy az amerikaiak kutattak a háborús bűnösök után és senkiről sem tudták azonnal megállapítani, hogy terheli-e valami felelősség vagy nem. Elkép­zelhető, hogy éppen ezt az ezredest is bíróság elé kell állítani, akkor pedig nincs in-

Next

/
Thumbnails
Contents