Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
Egyetlen puskalövés viszonzás nélkül kb. fél órán keresztül tüzeltek a páncélosok. Tömérdek ház omlott össze. Számtalan alkalommal bizonyította be az amerikai katona a bátorságát. Egy viszont igaz: addig nem ment rohamra, amíg a tüzérség nem puhította meg az ellenséges állásokat. Mindenesetre az életünk új fordulóponthoz érkezett, túlhaladtak rajtunk az amerikaiak. Gyakorlatilag hadifogságba kerültünk. Még aznap este Philüpovich alezredes megjelent az amerikai parancsnoknál, jelezte, megadjuk magunkat, rendelkezzék velünk. Amikor hazatért, máglyát rakatott velünk, tűzre tetette a még megmaradt tüzérségi műszereinket, az iroda okmánykészletét, mindazt, ami az ellenségnek értékes lehetett. Tévedés ne essék, nem sokat ért az egész, egy másodperccel sem gyorsította a háború befejezését. Az azonban vitathatatlan, hogy megrendülten néztük éjjel az erdő közepén, a magunk elhagyatottságában a magasra csapó lángokat. Amikor felhangzott a himnusz: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt." Eszembe jutottak Mohács, Nagymajtény, Világos, az első és második világháború sorstévesztő bukásai. A magyarság hány nemzedéke kezdte kétszer az életét, másodszor levetkőztetett futó legényként. Most már én is bujdosó vagyok, idegen földön, vajon mikor kerülök haza? A parancsnokunk elbúcsúzott tőlünk. Utolsó alkalommal vezeti az alakulatot. Megkért, hogy másnap, amikor mindenünket az amerikaiak rendelkezésére bocsátjuk és fogságba vonulunk, mindenki fegyelmezetten viselkedjen. A tiszti asszonyok levetették a paraszti ruhát, visszavették a sajátjukat, s bíztak abban, hogy megszűnik a cigányélet. Végre a férjüket nem köti le a katonai szolgálat és kizárólag a családjuknak élhetnek. Kérdés marad viszont, hogy a fogság után miből tartják el a családjukat. A tényleges tisztekre nem lesz többé szükség. Bármilyen fegyelmezett volt az alakulat minden katonája, szomorú képet mutattunk. Fegyvere jóformán senkinek sem volt, még műszerekkel sem rendelkeztünk. Az utolsó szekereken egy-egy tiszti asszony helyezkedett el féltett holmijával. Úgy, ahogy volt, az egész egy cigánykaravánhoz hasonlított. De hát nem díszszemlére és nem Anna-bálba mentünk. Tudtam, hogy elveszik tőlünk a borotvát, ollót és minden olyan szerszámot, amelylyel öngyilkosságot lehet elkövetni. Az sem kizárt, hogy valaki elborult elmével megöl ezekkel valakit. Tudtam, első lesz, hogy a megmaradt katonai fegyvert kérik el. Éppen ezért felkészültem a fogságba menetelre. A borotvámat, ollómat a hátizsákomnak abba a hátsó zsebébe dugtam bele, amelyben felolvasztott faggyúzsír volt. Kinek lesz kedve ahhoz, hogy ebbe a zsebbe bemélyessze az ujjait. Mielőtt sorba álltunk, a revolverem egy fa tövéhez dugtam. A törzs körül nőtt fű eltakarta. A fogságba esés hivatalos aktusa után újra magamhoz vehettem. Ezek szerint a fogságba jutásom után is megmaradtak a szúró, vágó szerszámaim és a revolverem. Kérdezhetné valaki, hogy mire kellett a revolverem?
