Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A német katonák dühösek voltak, de egy beteg nő életéről lehet szó, elhallgattak azzal, hogy majd folytatják a szökevény kihallgatását. Az egyik magyar katona jól tudott németül. Valahogy odakerült a német parancsnok mellé és megpróbálta jobb belátásra bírni. - Pajtás, hagyd az egészet. Nem látod, hogy ez az ember beteg? Már évekig volt a harctéren, meg is sebesült. Végighurcolnád az utcán? Az egész városnak itt a szeme és majd egyszer vallani fognak, hogy miként viselkedtél. Ki tudja, hátha szükség lesz még egyszer arra, hogy rólad jót mondjanak. Ha elengeded, mi is eljövünk tanúnak, kiállunk melletted. A németnek elvörösödött a feje. - Nincs szükségem tanúra. Neked meg jobb, ha vigyázol arra, hogy mit mondsz. A magyar katona furfangjának számtalanszor voltam néma, jókedvű szemlélője. Hogy és mikor beszéltek össze, én nem tudom, de a beszélegetés végére nyolc-tíz magyar katona szivárgott be a kis konyhába. Feltűnés nélkül, de mindig hangosabban beszélgetve. A magyar katonák viselkedésében nem volt semmi fenyegető - de a számbeli fölényükben felolvadt a három német. Gondolkoztak egy kicsit, a parancsnok legyintett egyet és elhagyta a házat. Ezeket a csillag nélküli egyszerű honvédeket szerettem volna egyenként végigölelni. Közben a beteg egyetlen injekció hatására jobban lett. Másnapra az orvos további kezelést ígért. Úgy távozott el, hogy nem fogadott el semmit. Másnap a háziasszony azt sem tudta, mit tegyen velem és azzal a három honvéddel, akiknek szállást adott. De a hálálkodás elfogadására már időnk sem lett volna, reggel tovább kellett mennünk. Távozóban találkoztam azzal a négy népfelkelővel, akiket a torlaszokon még feladat várt. Azt olvastam ki a szemükből, inkább jönnének velünk. Elvégre nem olyan biztos, hogy meg tudják védeni a várost. És kérdés, hogy érdemes-e? Csodálatos szép vidéken haladunk tovább. Egy ideig a Kamp majd Aisch folyók mentén vonulunk végig. Perg után Mauthausen következik. Április 14-15. táján 15 km-re megközelítjük Linzet. Linz felett északnyugatra kanyarodunk. Leonfelden után elérjük Rohrbachot, majd Öpingentől nem messze egy mellékvölgyben épült tanyán rendezkedünk be. Alakulatunk most már arra törekszik, hogy minél előbb jussunk át a nyugatról közeledő első vonalon s kerüljünk fogságba. Ehhez viszont mindent el kell követnünk, hogy a németek ne sejtsenek meg semmit. Egy biztos, most már nem megyünk tovább, nem hátrálunk többet. Alapos volt a félelmünk, hogy a németek megpróbálnak minket az első vonalban gyalogságként felhasználni. Valóban szóba került a bevetésünk. Először csak önként jelentkezőket kértek, de mitőlünk senki sem jelentkezett. Később már nem maradt idejük arra, hogy a frontra dobjanak. Mindenesetre izgalmasak voltak ezek az idegfeszítő percek. A legutolsó álláspontunkon a tanyánkat bokros, erdős táj veszi körül. Szerencsére