Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

öreg emberek járják az utcákat, gyermeket nem engednek ki a szabadba. Ha két ember találkozik, szinte egyszerre kérdezik egymástól, hogy mi lesz? Meddig tart még a háború, meddig jutottak már az oroszok, mikor éri el az első vonal a helységet, kiürítik-e a várost, elmenjenek-e vagy nem, érdemes-e kifutni a világból? Beváltja-e ígéretét a Volkssturm, hogy megvédi a várost. A város lakói nemcsak a szovjet hadseregtől félnek. Időnként megjelenik a Gestapo, lecsap az áldozataira, a baloldali gondolkozású emberekre, rémhírterjesztőkre, előszeretettel keresik a katonaszökevényeket. Ha módjuk van rá, lecsapnak a feketézőkre is. A rendőri hatóság a cserekereskedelmet is feketézésnek tartja. Bizony elkel itt mindenütt a Gestapo, mert most már lazulnak az állami felügyelet, állampolgári kötelesség és engedelmesség kötelékei. Elvégre ez még osztrák terület. Az elsők közt az asszonyok tágítanak a béklyókon. A családoknak, a gyermekeknek enniük kell. Minden áron. Akkor is, ha többet kell fizetni azért az élelemért, akkor is, ha nem is pénzt adnak érte, hanem más értéket. Éppen elég baj ez. Ki tudja, mikor lehet ezeket még pótolni. Nem egy szülőktől örökölt ékszer. Rajtuk a szülők, nagyszülők kezenyoma. Ugyanilyet semmi áron sem lehet többé vásárolni. A háziasszonyomnál is látszik a hadiállapot. A nekem átadott szoba közepén hatalmas málha, bepakolt kofferek. Mint mondta, menekülni kívánt, de elkésett. Most már nem megy sehová. Nem követi a valósággal megzavarodott embereket. Nézzem meg a legközelebbi vasútállomást. Töménytelen ember vár a vonatra, hogy minél előbb elmeneküljön innen. Hova? Nem fontos. Minél távolabbra. Lehetőleg oda, ahonnan nem kell továbbfutni. Mert az éppen elég egyszer is. Hiába mondják, hogy nem jön több vonat, nem hiszik, az előző nap is ugyanezt mondták és mégiscsak jött egy rendkívüli szerelvény. A legtöbb család nyugatra utazna, de egy-kettő közeli, keletre fekvő helységbe igyekezne, mert ott van valamilyen rokona, ott lakik a szülője, gyermeke. Ha már meg kell halni, egymás közelében érje el őket a végzet. Másfél órára lefeküdnék, de nem tudok elaludni. A szomszéd helyiségben, a konyhában négy-öt asszony gyűlt össze és vég nélkül beszélgetnek. A sipítozásból a zárt ajtó mögül is megértek egy-két szót. Szidnak mindent. A legfelsőbb vezetést, a helyi hatóságokat, azokat, akiknek még van tartalékuk, mert mint hatósági személyek magukról gondoskodnak. Szidják a menekülteket, gondolom a magyar katonákat is, miért nem maradtak otthon, miért mennek rá mások nyakára. Kikászálódom az ágyamból, megdörzsölöm a szemem és kimegyek a konyhába. Riadtan néznek rám, a beszéd azonnal elhal és nulla fokra hűl le a légkör. Nem tudják, mit hallottam, nem tudják, mit csináljanak velem, végül is hellyel kínálnak meg, amit elfogadok. Továbbra is néma marad mindenki. Jó idő kell, amíg annyira felmelegednek, hogy egy-két közömbös kérdést tesznek fel. A kényszeredett kérdésekre adott válaszaim mind jobban érdekli őket; mi a helyzet a fronton, mikorára érkezhet a városhoz, meddig tart a háború? A háziasszony megkínál egy kis levessel. Nagyon jólesik. Hozok neki cserébe egy húskonzervet. Ez nemcsak őt örvendezteti meg, feloldódik a hangulat. Megtudom, hogy az a fiatalasszony, aki a tűzhely mellett gubbaszt, nagyon beteg. Ég az egész belső része, de segítség nincs. A helység egyetlen orvosa katona. Elgon-