Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Brendorfban megismétlődött ez a jelenet. Nem számított semmit a rendőrség korábbi nyilatkozata. Elölről kezdődött a vitatkozás. Végül itt sem nyúltak a fegyverünkhöz, felülről újra hozzájárultak ahhoz, hogy megtarthassuk a fegyverünket. Én újra kértem igazolást arról, hogy senki sem jogosult vitatni a fegyverviselésünk jogosságát. Fahrfelden még a padlásra sem akart felengedni a gazda. Egyik-másik még a háza előszobájába sem bocsátotta be a tiszti asszonyokat. Pedig csak azt szerették volna, hogy legalább egy kicsit felmelegedjenek. Bár semmit sem adtak, mégis bepanaszoltak a falusiak. Előbb egy német őrmester, majd a katonai parancsnokságról kihívott német főhadnagy üvöltözött Kemény századosra. Hogy mer Németországban önkényesen szállást foglalni? Ugyanez a Németország nem engedte meg Magyarországnak, hogy az őrült módra megindított háborút befejezze. Kinek voltunk az áldozatai, ha nem a németeké? A falu határában, földre ülve éjszakázott a század. Csak két-három hálózsákot láttam, az egyikben Thuróczy aludt. Miután felkerekedtünk, St. Pöltenen áthaladva ismét egy kis faluban telepedtünk le. Itt is hiábavaló volt minden fáradozás. Egy gróf a tizenöt szobából álló kastélyában egy díványt sem engedett át, mert a kastélyra szüksége lesz a német haderőnek. Azt viszont maga sem tudta, hogy ez a haderő mikor érkezik meg. Amikor jeleztük, hogy a kertészének magánlakásában próbálunk majd elszállásolni, kijelentette, hogy a kertész háza felett is ő rendelkezik, a beszállásoláshoz itt sem járul hozzá. A további utunk célja Krems. Kremsben végre elfogadható körülmények közé kerülünk. Bevonulhatunk a kremsi kaszárnyába. Már éppen elhelyezkednénk, amikor felsőbb parancs érkezik. Kemény százados az alakulatával azonnal hagyja el a kaszárnyát, és a Duna mentén vonuljon nyugat felé. Mennyi megaláztatás, amit a magyar hadvezetőség némán tűr. De nincs is más lehetősége. Spitznél elhagyjuk a Dunát, északra kanyarodunk és Eisenreithben kerítünk szállást. Itt már kedvesebbek az emberek. Thuróczy Pistával például egy nagyszerű háziasszonyra találunk, aki érkezésünk után térül-fordul és meleg étellel megvendégel. Több napig tartózkodunk itt, mindennap kedveskedik egy kis ebéddel. Távozásunkkor a háziasszony kérésére megörökítjük magunkat a vendégkönyvében. Én a sebtében költött versem írom be: „Ich werde Sie nie vergessen, weil ich habe hier sehr viel und sehr gut gegessen." További utunkon, Zwetl után, újra nyugati irányba fordulunk. Bécstől távoli határmenti területre jutunk, de távol van a nagy német birodalom központjától is. Itt, az ország vérkeringésének távoli hajszálerei mentén még jobban észlelhető egy nagy birodalom bukása, az államhatalom elerőtlenedése, felbomlása. Általános tapasztaltunk, hogy az egyes helységekben kevés a férfi. Az, akit látunk, ha nem öreg, akkor félkarú, félszemű, sánta. Nem egy ronccsá lőtt béna. Az asszonyok elkeseredettek. Mind kevésbé tudják biztosítani a mindennapit, a gyermekeik éheznek. Szidják a háborút, Hitlert. Csak négyszemközt mernek beszélni, ezt is csak azt követően, hogy megismerik az embert.