Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Nem, nem volt a nagy német törekvések szószólója. Ezt határozottan ki is jelentette. Meggyőződése viszont, hogy csak a németek segítségével szabadíthatjuk fel az idegen uralom alá került magyar milliókat. Tisztelt, szeretett, de gyanús szemmel nézett rám, amikor megmondtam, hogy a német már elvesztette a háborút, minden további harc esztelenség. Idősebb koromnak tudta be, hogy elvesztettem a hitemet, az ellenséges propaganda hálójába kerültem. Amikor egyszer az embervadász német mesterlövészeket dicsőítette, felcsattantam. Tiszteletre méltó, ha egy katona bátran harcol, de minden harcászati cél nélkül, az ellenséges lövészárokból kilátszó, felbukkanó emberfejekre vadászni: gyilkosság. Az igazság ereje megdöbbentette és őszintének látszó meggyőződéssel kijelentette, hogy csak a mesterlövészek bátorságát becsüli. Nem engedtem meg, hogy visszavonuljon. Feltettem a kérdést: gyanútlan emberek lelövéséhez milyen bátorságra van szükség? Ez időtől kölcsönösen kerültük egymást, de azt észrevettem, hogy szavaim nem maradtak hatástalanok. Gondolatvilágában a szülei által lefektetett alapkő volt a becsületesség és tisztesség. Egyszer korábban, amikor megnyílt előttem a lelkivilága, az elbeszélése által felvillantott képzeletként elsuhant előttem egy ártatlan leányfej, amelynek képét a szívében őrizte. Ez alkalommal legalább háromszor elénekelte előttem a Marikáról szóló mézédes műdalt, ami akkor engem is meghatott! „Hová el nem érhet semmi földi vétek, ott játszanak véled mezei tündérek"... „Vigyen hímes mezőn az arany paripa, Marika, Marika." Igen, ez a fiú a külső burkon belül gyöngéd, melegszívű volt. A távozásomat követő valamelyik nap, amikor a visszavonuló üteg az országúton menetelt, repülőtámadást kapott. Mindenki menekült oda, ahová tudott, így az út menti árkokba, fák mögé, hogy túlélje a bombázást. Pálházay László hadapród őrmester még a lováról sem szállt le. Megvetően nézte azokat, akik féltik hitvány életüket. Úgy ült a helyén, mint egy hideg márványból kivésett lovasszobor lovasa. Mozdulatlan alakja. Csak az ijedező ló táncolt alatta. A támadás újabb hullámában egy repülőbomba 10-15 méterre csapott be Pálházay Lászlótól. A lova kínjában felágaskodott, László halkan felkiáltott, a szóval együtt vér buggyant ki az ajkán és holtan fordult le a lováról. Más változatát is hallottam a történetnek, én annak az elbeszélését fogadom el igaznak, aki a szerencsétlenség színhelyéhez a legközelebb volt. A lényeg az, hogy elesett egy jobb sorsra érdemes fiatalember, aki talán még ma is él, ha nem keríti hatalmába egy lelkiismeretlen propaganda. Vajon hol van az a Marika, akit hímes mezőkre álmodott? Lehet, hogy valahol nagymama, s eszébe sem jut már az a fiatalember, aki kora ifjúságában került jeltelen sírjába. Több mint egy évtized telt el, amikor megtudtam, hogy hol telepedett le Jóny Viktor főhadnagy és Pócsi László őrmester. Mindkettőnek derékba tört az életpályája, levették az egyenruhát, de mint civilek is megálltak a helyüket. A legdrámaibb módon Soós Márton hadnagy nevével találkoztam újra. A Népbíróságok Országos Tanácsánál került kezembe az aktája. Felindult állapotban nyitottam ki az aktát, s kezdtem az iratok lapozásához. Több