Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

német géppuskák, géppisztolyok. A váratlan meglepetés szinte sokkolta a támadókat, úgy, ahogy voltak megfordultak és ész nélkül elmenekültek. A németek arcán a legkisebb diadalérzést sem láttam. A dolgot természetesnek találták. Mint akiknek már mindenből elegük van, csak a kötelességüket teljesítették. Szenvtelenül, mint akikből kihalt a lélek. Úgy is vonultak le este a faluba. Most is csak őrt hagytak hátra. Természetesen az én járőröm is lement a hegy mögötti faluba, de most már óvatosabbak voltunk. A járőr őrséget állított, nem bízhatunk abban, hogy a németek szólnak majd ha baj van. Az izgalmas és fárasztó csata után alig tudtam járni, legyalogolni. Változatlanul magas lázam volt, kirázott a hideg. Láttam, embereim félve néznek rám, elvégre a környéken kiütött a kiütéses tífusz járványa. Én magam kértem, tartsák magukat tőlem távol. Éjszaka gyötört a láz. Egy percet sem tudtam aludni. De a járőr többi tagja sem aludt. Mindenki az aznapi támadás hatása alatt állott. A levegőben volt, hogy a románok az előző napi támadást megismétlik, esetleg éjjel. Éjfél körül lehetett, amikor az őr jelzi, hogy a német gyalogság szállásán mozgolódást észlel. Azonnal felkeltünk, összeszedtük minden holminkat. Éppen amikor elkészültünk, megjelent a német századparancsnok egyik küldönce, s közölte, ha akarunk, menjünk a századdal. De siessünk. Az oroszok és a románok átjöttek a hegyen és már bent vannak a faluban, a falu határa mentén talán még vissza tudunk lopózkodni. Elfeledkeztem a betegségemről. Percekkel korábban a heverőmről alig tudtam felkelni, most lépést tartottam a németekkel és a járőrömmel. Nem kellemes érzés, amikor az ember az ellenséges erőkkel egy faluban majdnem egy vonalban halad az éjszakában, amikor az ember sokszor azt sem tudja, hogy ki is a szomszédja tulajdonképpen. A szélben hajlongó bokrok, faágak, a riadozó baromfi, az ugató kutyák félelmetessé tették ezt a menekülést. Mert ez menekülés volt, és nem visszavonulás. Tudtuk, egyetlen fegyverünk a lábunk. Zajt nem csaphattunk, nem lőhettünk. A németeknek - igen helyesen - eszükbe sem jutott, hogy a fegyverüket használják, amivel magukra vonják a figyelmet. Valószínűleg a német vezetés tartalékot vetett be. Mindenesetre az ellenség támadása a faluban megtorpant és megmenekültünk. A végén a németektől el sem búcsúztunk, az éjszakában eltűntünk egymás szeme elől, mint a kámfor. Mi mentünk vissza a hátrább fekvő faluba, amelyben a tüzelőállásunk volt. Ezt a falut hegykoszorú övezi. Tíz-tizenöt méteres sziklafal emelkedik a falu határában, ha az ellenség újabb támadást indít, s eljut a peremvonalig, egy egyszerű géppuskával pocsékká lőheti az egész községet, megsemmisíthet valamennyi bent szoruló magyar alakulatot. Istenem - sóhajtottam fel - meddig ússzuk meg az újabb és újabb egércsapdát? Napról napra újabb és újabb zsákutcába kerülünk, amelyekből alig tudunk kievickélni. Ha sikerül is, legtöbbször az utolsó pillanatban. Most úgy néz ki, hogy a szovjet hadvezetőségnek végre sikerül bezárni a zsák száját. Vagy elpusztulunk, vagy úgy, ahogy vagyunk fogságba kerülünk.