Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A sors különös játéka, e helységből nem menekültünk azonnal tovább. így valóban ki kellett építenünk a lövegek mellvédjét. Ezek a mellvédek idők folyamán valóban, sok ember életét mentették meg. Jóny Viktor ütegparancsnok pár napon keresztül a tüzelőállásban maradt, így együtt laktunk. Régóta nem éreztük ilyen jól magunkat. A háziasszony több alkalommal az üteg tisztjeinek, ide értve Pócsi László őrmestert is, nagyszerű ebédet főzött. Kiderült, hogy a háziasszony valamikor Miskolcon egy magyar családnál szakácsnő volt. Miután feloldódott, valósággal áradozott erről az időről. Nagyon jól érezte magát Magyarországon. Gyakran elbeszélgettünk a férjével is, aki az esti órákban rendszerint eltávozott és csak a hajnali órákban tért meg. Pócsi László megtudta, hogy a házigazdánk partizán és a tábori csendőrök az elfogására készülnek. A veszedelmet jeleztük a háziasszonyunknak. A férje egy ideig ne mutatkozzék, ne jöjjön haza. A csendőrök valóban eljöttek, de egy sikertelen kísérlet után nem próbálkoztak többé. Igaz ugyan, hogy a 23. tüzérosztály segédtisztjét a saját szállása ajtajában lőtték le a partizánok, mi viszont úgy tapasztaltuk, hogy velünk, magyarokkal szemben nem ellenségesek. Biztos voltam benne, ahogy szót értettünk annak idején a szovjet és a lengyel partizánokkal, ugyanúgy megtaláljuk a közös nevezőt a szlovák partizánokkal is. Ebben a viszonylagos pihenésnek az időszakában sokat sakkoztam Jóny Viktorral. Többször említést tett az aggodalmáról. Most, hogy hosszabb időre egy helyben maradunk, az osztálytörzs irodáján újra kicsomagolják az iratokat és újra felötlik, hogy mi még nem tettük le az esküt Szálasira. Február elején helyettesítenem kell az első üteg parancsnokát. Kassay Albert főhadnagyot leváltottam a főfigyelőjében. Ez időben az oroszok támadást támadás után indítottak a frontszakaszunk ellen. A tüzérségük és az aknavetőik már napokon át lőnek minket. A hidegtől is szenvedünk. E kemény téli időben az első üteg főfigyelőjében egy rozoga fatákolmányban húzzuk meg magunkat. A figyelő tisztesem, Mikita szakaszparancsnok egy nyíregyházi ügyvéd unokatestvére. A megbízásom febarár 10-ig tartott, amikor bevonultam az első üteg főfigyelőjéből. Újabb parancs várt. Szállást kell szemrevételeznem az egész tüzérosztálynak (osztálytörzs és három üteg), valamint egy német alakulatnak. Parancsnokságom alatt huszonöt magyar és nyolc-tíz német lovassal indultam el a szálláscsinálásra. A megtisztelő megbízás bizonyára arra vezethető vissza, hogy én a magam ütegének mindig jobb szállást szereztem, mint a többi ütegnek és az osztálytörzsnek a saját szálláscsinálói. Előfordult, hogy ugyanabban a faluban az én ütegem minden szakaszvezetőjének külön szobát biztosítottam, ezzel szemben Mogyoróssy alezredes az osztálytörzs hét tisztjével egy szobában szorongott. Vesztemre ez alkalommal mondtam Mogyoróssy alezredesnek, ha kívánja, neki és minden tisztjének, még a falu teljes megszállását követően is tudok külön szobát biztosítani. Az igen szerény trükk abban állt, hogy az embereim az első menetben egy házba se mentek be megállapítani, hogy hány ember és hány ló fér el szálláshelyen, hanem a nekünk kijelölt utcákon végigszaladtak, s minden kapufélfára foglalást jeleztek.