Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A több mint félméteres hóban még gyalogolni is nagyon nehéz. Igaz ugyan, hogy az előttünk menetelő alakulatok az utat letapossák, a járművek kerékvágásnyomot hagynak hátra, de a nagy hidegben a hó nem lesz kevesebb, legfeljebb alakját és helyét változtatja. Végtelen hosszúságban vonul a hadosztály. Ez az egyetlen út, amelyen haladhat, s ezen lemaradni nem lehet. Minden esetben, amikor megállunk, hátulról cifra megjegyzések érkeznek hozzánk: álljunk félre, ha nem tudunk haladni. Mi viszont tudjuk, egy ilyen félreállás a végleges lemaradást jelentheti, nem is szólva arról, hogy a keskeny úton nem is lehet előzni. Az egyik löveget húzó négy ló végleg felmondta a szolgálatot. Hiába segített tengelyekre erősített kötéllel 15-20 tüzér, hiába volt minden kiabálás, fenyegetés, ütlegelés, a lovak egy helyben táncoltak és nem voltak hajlandók nekifeszülni a hámnak. Jóny Viktornak jelentettem az esetet. Kiadta a parancsot: a félszakasz ahogy tud, álljon félre, s a hadosztály-parancsnokságon Dobsináról kérjek segítséget. Az üteg pedig változatlanul menetel tovább. Lóra kellett ülnöm, s szemben az árral vissza kell vergődnöm Dobsinára. Szerencsém volt, a hadosztály-parancsnokság egy részlege még nem hagyta el Dobsinát, csak menetkész állapotban volt. A menekülés során nem nyújt épületes látványt egy hadosztály-parancsnokság. Az a magabiztosság, amellyel a parancsokat kiadják, sehol, az arcokon nem fedezhető fel a felsőbbség tudata, mindenki nyűgnek tekinti a másikat, az alá beosztottakat, a rábízott egységet, anyagot - ha ezek nincsenek, már régen túl van árkon és bokron. Nem szívesen fogadtak. Közölték, mindenki segítsen magán úgy, ahogy tud. Ha egy kicsit körülnézek, láthatom azt, hogy menekülésben vagyunk. Ilyen esetben az, akinek nincs ereje a futásra, az üljön le és várja meg az ellenséget. A segítség megtagadásáról írást kértem. Nem adtak. Helyette küldtek egy gépjárművet. Miután a löveget sikerül kimozdítani a helyéről, a még jobban letaposott úton a lovak megindultak. Bízni lehetett abban, hogy a félszakasz a legnagyobb magaslatot rövid időn belül eléri, így a lövegvezető szakaszvezető parancsnoksága alatt a félszakaszt hátrahagytam és előrevergődtem az ütegemhez, s átvettem annak vezetését. Várkonyi István hadnagy közvetlenül Dobsina után parancsot kapott, hogy a felderítő járőrével vonuljon be és csatlakozzék az üteghez. Mire az álláspontjáról leért a szerpentinre, az üteg már messze előrehaladt, így közte és az üteg között már igen sok alakulat menetelt. Járőrét legalább öt-hat km választotta el az ütegünktől. Bíztunk benne, hogy egy hosszú pihenő alatt, amikor az álló alakulatok között könynyebb előretörni, utolér minket. Éjfél tájban lehettünk, amikor a menetelő alakulatok oszlopán keresztül hátulról előre, szájról szájra adva megérkezik a hír, lelőtték Várkonyi Istvánt. Ez megdöbbentett. Partizántámadásra gondoltam. Mire intézkedtem volna, hogy egy tiszt vezetésével szanitécek menjenek hátra, újabb hír érkezik. Várkonyi hadnagy meghalt, a felderítő járőr tisztese, Bordás szakaszvezető lőtte le. Újabb közlés szerint Várkonyi Istvánt egy országos jármű hozza utánunk. Vele együtt érkezik meg gyilkosa, Bordás szakaszvezető. Megbilincselve, szoros őrizet mellett.