Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Menekülésszerű visszavonulás a Garam-völgy irányában. A felderítő járőr tisztese lelövi a felderítőtisztet Január 23-án indulunk tovább Dobsina irányába. Újra hegyre kell kapaszkodnunk, és utunk egy része újra szerpentin. Helyzetünket megnehezíti, hogy megkezdődik a havazás is. A sűrű hóhullásban alig látunk előre egy-két métert, a szemünket is behunyjuk időnkét, amikor a szél szembe fordul velünk és az arcunkba, szánkba szórja a havat. A szélben, hóban, hófúvásban a lovak mind nehezebben húzzák a járműveket. Helyenként a kerekek tengelyig elmerülnek a hóban. Még nehezebb a lovaknak, amikor meredek kapaszkodóhoz érkezünk. A lovak tele vannak jószándékkal. Nekifeszülnek a hámnak, a lószerszám, a megfeszült szíjazat alatt habzik a testük, szinte lépésről lépésre viszik előre a mind súlyosabbnak érzett terhet. Megkezdődik a kötélhúzás, a lövegek mindkét oldalán nyolctíz tüzér rugaszkodik neki a tengelyekre erősített kötélnek. A szerpentineken még segíteni is nehéz. A sziklába vájt szűk úton a kötelet húzó tüzérek nem férnek el a lövegek mellett. S miközben akadozunk, a minket követő alakulatok türelmetlenül követelik, hogy adjunk helyet. Erre nem vagyok hajlandó. Eltekintve attól, hogy a szakadék szélére félre se állhatunk, ha előre engednék egy alakulatot, az azt követő sem áll meg, és végleg lemaradnánk. így a hátunk mögött egyelőre nem az ellenség, hanem a káromkodás követ. Sose legyen ennél nagyobb bajunk. Annál inkább izgathat az, hogy a fegyverzetüket hámkon cipelő gyalogos alakulatok egyesével suhannak el mellettünk. A lovak egy része elérte ereje végső határát. Nem egy szerencsétlen állat tehetetlenségében, egy helyben topog, táncol. Az előre-hátra való ugrálásuknak nemegyszer az az eredménye, hogy a lövegmozdony, vagy az arra akasztott löveg eléri az út szélét, a szakadék kezdetét. Ki tudná leírni a félelmet, amikor az ágyú csöve benyúlik a húsz-harminc méter mély szakadék felé, a löveg egyik kereke közvetlen közelébe kerül a szakadéknak, meredeknek, s a nagy hótömegben azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy hol a tulajdonképpeni szilárd talaj, a szél. Majdnem végzetes lett ez. Az egyik vontató tüzér szilárd talaj helyett alatta leszakadó hórétegre lépett, a segítségnyújtása során maga zuhant le. Szerencséjére húsz-harminc méter gurulás után fennakadt egy fenyőfán. Ilyenkor az az első, hogy az ember megnyugtatja a lovakat, egy ideig pihenni hagyja azokat, s ezt követően egyesíti a lovak és az emberek erejét, hogy a löveg kikerüljön a félelmetes helyzetből. Gondolni sem jó rá, mi lenne, ha a löveg lefordulna az útról, maga után rántaná a mozdonyt, a mozdony a négy lovat, a lovon ülő két hajtóval. Most is sikerült kikerülni az egyik katasztrófából, de a baj a másik bajnak adja át a stafétabotot. Egyszer az egyik, más alkalommal a másik országos jármű áll le útközben. A szünet nélkül hulló havat a szél ide-oda sodorja, a hol itt, hol ott keletkezett akadályok újra és újra gátat vetnek a haladásnak.