Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Miután két félszakasz (két löveg) - Soós Márton hadnagy parancsnoksága alatt tankelhárításra vonult, a főutcán az egyik iskola udvarán helyeztük el a másik két löveget. A legénység legnagyobb része a tantermekbe került. Kiss Sándor utoljára gondolt a tisztekre. A tisztek a túlzsúfolt iskola dísztermében kaptak helyet. Már amennyi hely megmaradt nekik. A viszonylag nagy terem minden zuga tele volt mindenféle katonával. Gyalogos, utász, híradós, páncélos egymás hegyén-hátán, keresztül-kasul feküdt a helyiség padlóján, kinyújtózni sem lehetett úgy, hogy az ember ne ütközzék bele a legközelebbi szomszédjába. Ebben a nemzetközi társaságban csak mi voltunk tüzérek. Körben a falak mellett szalma hevert. Ki tudja, mennyi turnusban hányan aludtak már rajta. Bármennyire fáradtak voltunk is, Kiss Sándor új szalmát hozatott. Én még bosszankodtam is, halálos fáradtan rég ledültem volna arra is, amit előttem már mások is használtak. Mint legtöbbször, most is Kiss Sándornak volt igaza. Az itt talált szalma már tele volt tetűvel, ha nem cseréljük ki, már most eltetvesedünk. Nekünk, tiszteknek sem volt álomba ringató helyünk, mind a hatan szorosan egymás mellett feküdtünk. Nem ez volt az oka annak, hogy nem aludtam. A lelkem szorongott. Elértük az első vonalat. A harcok színhelyét. Ahonnan naponta jelenti a sajtó, rádió: ennyi halott, annyi sebesült. Közvetlen életveszedelembe kerültünk. Egy céltalan, ostoba háborúért, amelyre apám már az induláskor kijelentette: elveszett! Kavarogtak bennem a gondolatok. Váltakozva jelent meg előttem anyám, feleségem, apám, gyermekem, húgom képe. Állandóan rettegnek értem, de épp most nyugodtan alszanak. Nem sejtik, hogy hol vagyok, hová kerültem, mi van velem, azt, hogy álmatlanul töltöm az éjszakát a tűzkeresztség órái, talán pillanati előtt. De ki tudja, mit hoz a sors, lehet, hogy a bekerített hadosztály már holnap összeroppan, s mindnyájan hadifogságba kerülünk. Mi, az üteg csak azért siettünk, hogy ebbe a csapdába még becsúszhassunk, még az ellenség kezei közé kerülhessünk. Eszembe jutott Soós Márton. Ő még csak le sem heveredhetett. Minden pihenés nélkül tankelhárításra küldték ki. Ha két tárbori lövege T-34-esekkel keiül szembe, szinte másodpercek alatt megsemmisülnek. Közvetlenül érint ez minket is. Milyen értékünk marad a két rossz löveggel? Miért kell ahhoz egy egész üteg létszáma, felszerelése? Luxus ez egy bekerített, megfogyatkozott, kiéheztetés előtt álló, félig elvérzett hadosztálynak. Eszembe jut egy előző napi hangfoszlány Delatyn főutcáján. Egy gyalogos tizedes a lóháton haladó parancsnoki szakaszra mutatva azt mondja társának: na, már nem halunk éhen! Itt hozzák nekünk a lovakat! A társa felénk bök - ezekkel meg mi lesz ló nélkül? Mi lenne? - hangzik a válasz - beállnak gyalogosnak. Viccnek nagyon rossz ez az évődés, de még rosszabb, ha valóssággá válik. Az ehhez hasonló napi élmények újra és újra felmerültek bennem és én azt hittem, elérkezett a vég. Igen, a katona, mindaddig, amíg nem lőttek rá, nem került közvetlen tűzharcba, azt hiszi, hogy minden rálőtt golyó talál. Akkor nyeri vissza a bátorságát, amikor - a legnagyobb csodálkozására - élve marad mint célpont. Onnan tudom, hogy elaludtam mert éjfél felé bakancsok kopogására, hangos be-