Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az egész egy pillanat műve volt, mert a járőr többi tagja már feszülten figyelte az eseményeket. A katonák mögött pedig a háziak, sápadt arccal, rettegve a gondolattól, hogy télre nem marad takarmány. A németek a fülük botját sem mozdították meg, amikor közöltük, hogy a szénát a magyar hadsereg részére már korábban lefoglaltuk. Úgy csináltak, mintha semmit sem értettek volna meg abból, amit mondtunk, hideg nyugalommal tovább dobálták le a szénát. Illés tizedes nem várva meg a parancsot, gyors mozdulattal a hóna alá kapta a géppisztolyát, s félreérthetetlenül jelezte, még egy szénabegyűjtő mozdulat és megindul a sorozat. Ez magyaros és érthető beszédnek bizonyult. A németek szitkozódva, átkozódva, de lejöttek a padlásról. A távozásuk előtt megfenyegettek. Egy századdal jönnek viszsza és a tanya helyén csak üszök marad. De eleven ember sem sok. Egy német hadosztály kellős közepén voltunk. Számítani lehetett arra, hogy viszszajönnek. Két-három órán keresztül fokozott figyelemmel lestük a tanyához vezető utakat. Nem mintha ellenállhattunk volna a németeknek, tudtuk, ha visszajönnek, tízszer annyian lesznek, mint mi. Nehéz helyzetbe kerültünk, de nem bántam meg, amit tettünk. Illés tizedes szavai csengtek a fülemben: „Ne hagyjuk a házigazdánkat kirabolni!" Igen, a vendégnek is van kötelessége a házigazdával szemben, még akkor is, ha a vendég katona, a házigazda pedig közönséges, ellenséges érzelmű civil. A németek lekötötték a figyelmünket, elfeledkeztünk a háziakról. A németek távozása után előkerültek a házból, istállóból, ahová elrejtőztek. A házigazda, akivel eddig csak bólingatások útján értettünk szót, tiszta magyarsággal köszönte meg nekem azt, amit tettünk. Magyarul szólalt meg a felesége is. Válaszomban megmondtam, hogy köszönettel elsősorban Illés tizedesnek tartoznak. Jó érzésének és rendíthetetlen bátorságának. Egyébként a kötelességünket teljesítettük. Teljesen megváltozott körülöttünk a hangulat. Tizenkét éven felül most már mindenki tudott magyarul, az idősebbek jól. Előkerültek rejtett élelmiszerek is, hogy megkínáljanak minket. A szeretet ilyen megnyilvánulását igyekeztünk elhárítani. Jeleztem azt is, hogy még korai az ünneplés. A németek nem szívesen vágnak zsebre ilyen leckéztetést, még megjelenhetnek. De a németek nem jöttek. (Persze nagy kérdés, a rekvirálók merték-e jelenteni, hogy szlovák lakosság jelenlétében magyar katonák utasították ki őket.) Amikor végleg eljöttünk és kezet fogtam a házigazdával, csak annyit mondtam: „Mi magyarok nem vagyunk az önök ellenségei. Mi önökkel is békében, barátságban kívánunk élni." Távozásunkkor, amikor már lóhátról is alig lehetett látni a tanyasiakat, még mindig integettek utánunk. Az üteg megérkezett Krasznahorkaváraljára. A mozdonyállás a falu déli kijáratánál egy erdészház udvarára, a tüzelőállás a falu határától két-három km távolságra délre, egy szántóföldre került. Egy fasorban állítottuk fel a lövegeket és érkezésünket követően azonnal megkezdtük a mellvédek elkészítését. Mint elsőtiszt, a tüzelőállásban maradtam. Jóny Viktor