Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Hajnalra kiértünk az erdőből és a völgyben a magyar alakulatok utóvédjével találkoztunk. Leírhatatlan volt az örömünk. Rövidesen elértük az üteget, ahol nagy ovációval fogadtak. A katonáim megmondták őszintén, nélkülem nem tudtak volna visszatalálni az üteghez. Talán az lett volna a helyes, ha közlöm, a lovam vezetett minket. Ösztönétől hajtva a többi százhúsz lóhoz. Tehát mégis sikerült, átvágtuk a hegyláncot, majd a Hernád völgyét és elértük Hidasnémetit. Hidasnémetin túl Perényben megyünk tüzelőállásba. Most már lézengünk az erőtlenségtől. Étlen, szomjan, halálos fáradtan, álmosan hozzáfogunk a lövegek mellvédjének az elkészítéséhez. Hajnal után fekszünk le, aki hova tud, oda. Lehet, hogy egy fél órát sem alszunk, már riadőztatnak. Megyünk tovább. Helyesebben tovább menekülünk. Távozásunkkor gúnyosan merednek ránk a teljesen feleslegesen emelt löveg mellvédek. Hátrahagyjuk őket, hogy újabbakat emeljünk Gombospusztán. Emlékezetem szerint futó tíz percre itt látogatta meg Jóny Viktort nagybátyja, Jóny százados. Még ezen a napon ismét új álláspontot foglalunk el Nagyidán, másnap újabb tüzelőállásba megyünk Pályin. Nem vagyunk messze Bernátfalvától, a Bernáthok egyik ősi birtokától és Kassától. Nem messze Jászóújfalu, ahol a nagyapám születetett, s ahol a dédapámnak volt még egy kisebb birtoka. Miután Pályin háltunk, tovább megyünk, Kisidán, Hatkócon, Jászon át Jászómindszentig. Itt éjszakázunk. Itt sem pihenünk meg. Szomolnokon áthaladva még nehezebb szerpentinekhez érkezünk. A menekülők valóságos áradata torlódik a keskeny útra. A visszavonuló német alakulatok ismételten le akarnak tolni az úttestről, s ez helyenként életveszélyessé válhat, mert itt-ott az utat mélységes szakadékok szegélyezik. Időnként magasabb parancsnokok gépkocsija követel helyet az előzéshez. Azalatt az idő alatt, amíg megállunk a kimerült lovakkal, gyalogos alakulatok haladnak el mellettünk. A gyalogosok halálosan fáradtak. Arcuk fakó, szürke, egykedvű. Miután ezek elvonulnak, azt sem tudjuk, van-e még a hátunk mögött utóvéd, vagy közvetlenül mi mutatjuk a hátunkat a szovjet előőrsöknek. A bennünk élő aggódás megnő, most már mindaz, akiben csak egy kis erő maradt tol, húz, segít a lovaknak, mert a lövegek, szekerek minden emberi segítség ellenére ismételten elakadnak. Egy-két ló a megtorlás minden következményével számolva, egyszerűen leáll, megmozdulni sem hajlandó. Végső megoldásként sok lőszer, málha kerül az árokba, szakadékokba, hogy a könnyebbé vált szekerekkel az üteg tovább tudjon menni. Előre tudtam, amikor majd vége a futásnak, helyreáll a viszonylagos rend, még felelnünk kell a lőszereldobálásért, mert a jó élelmezés, jó lovak, pihent legénység, megfelelő gyalogsági védelem helyett sokkal egyszerűbb a felelősségre vonás. Ezen az úton már sokat hallottunk a szlovák partizánokról. A hadosztály-parancsnokság figyelmeztetett, hogy az éj sötétje alatt bármelyik pillanatban várhatjuk a támadásukat.