Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

jet csapatok kettévágták a megyét, elérték Kisvárdát, Szabolcs megye északi csücskét. Újra és újra felmerül a kérdés, meddig bírjuk még? Maradt-e még bennünk erő? Most már napok óta alig alszunk valamit. Amikor volna rá időnk, egy-két óra, akkor sem jön álom a szemünkre. Ott vibrálnak agyunkban az átélt események izgalmai, a másnap lehetőségei, a jövő végzete. Azok, akiket eddig megmentett a szerencse, mikor kerülnek sorra? A végzetet meddig lehet kísérteni? Lehunyt szemünk előtt lebegnek a sebesültek, elesettek, az elhullt lovak, összetört lövegek. E harcok során alig látjuk egymást. Az üteg minden esetben harcászati egységeire bomlik Csak az éjjeli menetekben haladunk egymás mellett az országúton vagy az átsiklással kecsegtető, alig járható dűlőkön. Menetek után csak hajnalban van egy két órai pihenésünk - a tüzelőállás tüzéreinek még ebből is elvesz a mellvédkészítés munkája. A pihenés ideje alatt is követelmény a tűzkészültség. Az egyik tüzelőállásból alig érjük el az új tüzelőállást, alig végezzük el a lövegek párhuzamosítását, már kérik is a tüzet az előnyomuló szovjet csapatokkal szemben. Ám a szovjet tüzérség vissza is lő. Nagyszerű kémhálózatával, kiváló ösztönével azonnal megtudja, megérzi, hogy hol állítottuk fel megint az ütegeket. Sokszor egy negyedóra sem telik el és már megérkeznek az első becsapódások a tüzelőállásba. Nem sok időnk marad arra, hogy elbeszélgessünk a helybeliekkel. Mindenesetre a nép panaszkodik. A visszavonuló hadsereg, különösen a németek nem sokat hagynak hátra. Miután elértük anyaalakulatunk megyéjét, megkezdődnek a szökések. Legtöbben, akik elszöktek, elbúcsúztak Pócsi László őrmestertől. De hozzám is bizalommal volt egy-két tüzér. Egyszer, amikor halálos fáradtan megérkezünk az újabb álláspontunkra, jelentkezik nálam az egyik. Négyszemközt szeretne velem beszélni. - Zászlós úr - kezdi - én lemaradok. Nem megyek tovább. Ide harminc kilométerre lakik a feleségem, anyám. A feleségem várandós. A levelezéséből ismertem a családi körülményeit. Alkalomadtán el is beszélgettem vele. - Tudod, milyen veszélyes ez? - Tudom. - Egyenruhában meg sem kísérelheted. - A közelben lakik egy rokona apámnak. Az majd ad civil nahát. - De odáig is el kell jutnod. - Megpróbálom. - Szóval kockáztatsz a háború végén? Magad is tapasztalhatod, minél hátrább jövünk, annál több tábori csendőrrel találkozunk. Ha elfognak, meg sem hallgatnak és véged. - ... Bandinak is sikerült ... Csak egy kis szerencse kell. - Mikor ért legutoljára szerencse? Gondolod, hogy csak provokálni kell, s szelíd bárányként jön eléd? Éppen elég balszerencsének voltál a tanúja. Elég példát láttál arra, mi történik a szökevényekkel, ha elfogják őket.