Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

Az osztályparancsnok harcálláspontja Wolomin nyugati szegélyén, tágas villában - a volt német parancsnok harcálláspontján - kb. 800 m-re a védővonal mögött települt. Ezt a helyet azonban el kellett hagynia, mert állandó ellenséges tűzben feküdt, ami a vezetést lehetetlenné tette. Az osztályparancsnok új harcálláspontja kb. 500 m-rel hátrább északra erős kőépületű, modern lengyel középiskolában (kb. 1 km az arcvonal mögött) települt. A várost már régebben kilakoltatták. Az osztályközvetlen alosztályok az osztályparancsnok harcálláspontja körüli üres villákba szállásoltak be. Az óvóhelyeket mind az iskola, mind a környező házak udvaraiban azonnal kiásták. Az osztály kb. 3 km széles védőállása - tekintettel gyenge létszámviszonyára — túlságosan kiterjedt. Összefüggő, mélységben tagolt állásrendszer kiépítéséről szó sem lehet. Nincs összefüggő védőárok, csak egymástól kb. 250-300 méterre kiemelt, rajerejű támpontok. A köztük levő széles réseket csak a nehézfegyverek kereszttüze biztosítja. Hogy ez éjjel és rossz látási viszonyok között mit jelent, nem kell külön magyarázni. A védők érzése a lazán megszállt védővonalban egyáltalán nem biztos. E helyzet első pillanattól kezdve aggodalmat és nyugtalanságot kelt bennük. Mindenkinek az az érzése, hogy - a kevés nehéz tűzfegyverre való tekintettel — erősebb ellenséges nyomás, vagy harckocsitámadás könnyen át tudja törni a gyenge vonalat. A német parancsnokság a lovashadosztálynak olyan széles védőszakaszt utalt ki, hogy gyorsan eltolható, számottevő tartalékot - ami lazán megszállt védővonal tartásának egyik fő tényezője -, visszatartani nem tudott. Majdnem minden egysége bekerült a védővonalba. Ez azt is jelenti az osztály számára, hogy ebben az állásban kizárólag saját erejére van utalva. Az osztályparancsnok két századot a védőállásba rendel. Egy századot, ellentámadások végrehajtására, központiasan tartalékba helyez (8. sz. vázlat). Az osztály számára kiutalt védőszakasz olyan széles, hogy normális megszállása mellett három hadilétszámú század is kevésnek bizonyult volna megbízható védelemre. A támpontokat megszálló erők helyzete és szolgálata nagyon kimerítő. Nappal a legkisebb mozgás az ellenség részéről azonnali erős tűzcsapást vált ki. A tűz mindig jól ül. A védők földmunkája - mondhatni - sohasem szűnik meg. A kihányt futóhomok hamarosan visszahull és ismét betemeti az előbb kiásott rókalyukat. Magasabb mellvértet, vagy földhányást nem lehet emelni, mert a frissen kihányt, sárgás folt messzire kirí a sima, kopár területen és azonnal erős ellenséges tüzet von magára. Igen nagy a forróság. Mindenki sokat szenved tőle. A vonalbeliek állandó harckészültségben vannak éjjel, nappal. Tehát rohamsisakban, minden fegyverzetüket viselve,. Emellett teljes a vízhiány. Mosakodásra gondolni sem lehet. A vonalbeliek napjában csak egyszer, éjjel, kaphatnak vizet, midőn az étkezést is kiosztják. A víz a nagy melegben nappal megposhad, élvezhetetlenné válik. A konyhák a századparancsnoki harcálláspontokra az osztályparancsnok harcálláspontja körül települt vonatkörletből hajtanak ki minden éjjel, onnan jelentőfutárok viszik ki az étkezést és az egész napra szóló vizet az egyes támpontokba. A vonalban elhelyezett századok váltására - tartalék hiányában - gondolni sem lehet. Már csak ezek a kimerítő viszonyok, párosulva a magányosság és bizonytalanság érzé-