Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)
Az utolsó huszár
Ebben a kellemetlen helyzetben az ezredcsoport-parancsnok mérlegeli a helyzet komolyságát. Fokozott izgalmát igyekszik legyőzni és nyugalmat erőltet magára. Nem akarja az amúgy is ideges és a nagy helyzetet nem ismerő alárendeltjeiben az idegességet még jobban felkorbácsolni. Egy parancsnoknak ezek a legkeservesebb percei. Minden érzést, gondot magába kell fojtania, magában megemészteni, különben rémhírek terjednek el, ami pedig a pánik keletkezésének erdeti oka. A magasan keringő orosz repülőgépek megjelenése az ezredcsoportparancsnokban azt az érzést váltotta ki, hogy azok a csoport állásait lefényképezték és ezeknek kiértékelése után, rövid idő múlva ellenséges bombatámadással kell számolni. Erről sem szólt alantosainak. Érezte azonban, hogy ez ellen sürgősen megfelelő óvintézkedéseket kell tennie. Keze azonban bizonyos fokig meg volt kötve. A hadosztályparancsnok parancsa értelmében a vonalat nem vehette vissza pár száz méterre, ami a legmegfelelőbb és a legegyszerűbb megoldás lett volna. Úgy határozott, hogy a sötétség beálltával a kis erdő keleti, nagyobb részét teljesen kiüríti és az abban elhelyezett egységeket (lásd 6. sz. vázlat) a műúttól nyugatra eső, kisebb részbe csoportosítja át. Bár tudta, hogy ennyi embernek aránylag ilyen szűk helyre való összevonása ott erős tömörülést fog okozni, mégis az volt az érzése, hogy inkább vállalja ezt a megoldást, mint egy esetleges bekövetkező éjjeli bombatámadást a már felderített területre. A csoportparancsnok ezzel az intézkedéssel nagy felelősséget vállalt magára, amiért, ha balul üt ki, hadbíróság előtt kellett volna felelnie. De elhatározása ismét olyan, egyik pillanatról a másikra támadó előérzetből fakadt benne, amit megindokolni nem tudott és ami annak végrehajtására ösztökélte. 20 óra körül mind a védővonal visszavétele, mind a kis erdőben elhelyezett részek átcsoportosítása befejeződött. A védők lázas gyorsasággal újból beásták magukat az új állásban és idegesen várták az ellenséges páncélosok megjelenését. Közben az 5. század szétugrasztott lovas részei - kisebb-nagyobb csoportokban kezdenek beérkezni. A csoportparancsnok azokat a „T" tanyában tartalékba rendeli. Szerencsére veszteségük alig volt, csak szétfutott a „nép" a T-34-ek elől. Ezen viszont nem lehetett csodálkozni. A század nem rendelkezett páncélelhárító fegyverekkel. 155 21 óra tájban Poroslanytól keletre hirtelen igen erős csatazaj hallható. A 3. huszárezred rendezetlenül özönlik vissza. Ezzel közte és az ezredcsoport között 4-5 km-es űr keletkezik, melyben az ellenség behatol. Az oroszok Poroslanyt felgyújtják és igen erős tüzet fektetnek az „F" csoport állására. A csoportparancsnok ismét jelenti szorongatott helyzetét a hadosztálynak. Ismét azt a parancsot kapja: „Végsőkig kitartani!". A csoportparancsnokban az idegesség tovább nőttőn-nő és 155 Az eredeti (1944-es) naplóban erről az alábbiak olvashatók: „...Közben a visszaözönlő Szentgyörgyvölgyi századot „Politrukjaimmal" (ezt az orosz kifejezést - politikai tiszt -, itt inkább csapatcsendőr értelemben, azon tisztek és alosztályok megnevzésére használta a naplóíró, akik a válságos pillanatokban a rend helyreállításában segítségére voltak - B. J.) Solymossy, Baross Dénes, roham- és árkász szakasszal összeszedem és visszahozom az erdő szegélyére a többiekhez. Szerencsére nincs vesztesége. Csak szétszaladt a nép. De nagy hatást fejtett ki rájuk a harckocsikkal való találkozás. Természetes! De itt is látszik, ha a harckocsi elől a lovasság szétbontakozik, veszteség nem igen fordul elő vágtában."
