Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)
Az utolsó huszár
Kleek irányába. A lóraülő emberek, őrült módra ordítozva: „Be vagyunk kerítve!" kapaszkodtak fel lovaikra, és igyekeztek minél előbb kikeveredni az erdőből. A nagy zsivaj, lárma a lovakat is teljesen megvadította. Egymás után szakították ki magukat az emberek kezéből, rémületükben nyerítve, megindultak a többi, már mozgásban lévő osztag után, azokat is magukkal sodorva, akárcsak egy megfutamodott ménes a Hortobágyon. Több egység pillanatok alatt kiesett az alparancsnokok kezéből és vakrémület ütött ki. Az osztályparancsnok lovon ülve ellenőrizte a lóraszállást az erdő szegélyén. A pánik láttára megsarkantyúzta lovát és a segédtiszttől és a trombitástól követve, száguldó vágtában iramodott a fejveszetten rohanó „társaság" után, hogy minél előbb elébe kerüljön és megállítsa. De ez nem volt oly egyszerű! Csikósmódra, ahogyan csak a lovak bírták, kb. 2 km után sikerült végre elérnie az élt. Ott magából kikelve, kiabálva, a trombitással az „Állj!" jelet fúvatva, kb. 3/4 órába telt, míg a „népet" meg tudta állítani. Maga sem igen hitte, hogy ez sikerülni fog! Az osztály sikeres megállítása után és a kötelékek gyors rendzése alatt a pánik által felidézett idegfeszültség kissé levezetődik. Az osztályparancsnokban is beáll a reakció az átélt izgalom után. Nagyon lesújtott és elkeseredett afelett, hogy eddig kiváló és megbízható egységében már a második pánik tört ki az első bevetésének első két napján. Tudja, milyen nehéz a pánikra való hajlamosságot egy csapatból kiküszöbölni, ha az soraiban az első harcok alatt kitör. Rettenetes még az a gondolat is, hogyha ez így megy tovább, az egység teljesen hasznavehetetlenné válik. Viszont a csapat mentségére legyen mondva, a németek a lovashadosztályt olyan feladattal vetették be ezen a területen, melyre az felkészülve nem volt. A beígért nehézfegyvereket és páncélelhárító fegyvereket nem adták meg. A lovashadosztály gyenge fegyverzete tehetetlen volt a T-34-ek 137 ellen. Ennek következtében a lovashadosztály mindkét huszárezrede már az első bevetésekor oly nagy veszteségeket szenvedett, hogy elvesztette ütőképességét. A lovashadosztály további önálló alkalmazásra való alkalmassága megszűnt és mondhatni, az elkövetkezendő halogató és védőharcaiban már csak létéért fog küzdeni, hogy elkerülje a teljes megsemmisülést és a fogságba esést. A jövőben józanul gondolkodó csapatvezetőnek fontosabb feladat nem jöhetett tekintetbe, mint a csapatot a harcokból minél kevesebb véráldozat árán kivezetni. Sajnos, a későbbiek folyamán előfordultak, nem is egy esetben, olyan felesleges bevetések, melyeket a magyar parancsnokok ellenzésének dacára, német parancsra végre kellett hajtani. Ezek majdnem minden esetben katasztrófát és hiábavaló magyar véráldozatot eredményeztek. Ezekért azonban magyar vezetőket felelősségre vonni nem szabad. Bár ezeknek az eseményeknek bekövetkezését akkor még az osztályparancsnok nem láthatta előre, mégis már júl. 4-én lelki szemei előtt felvillant az a balsejtelem, hogy a klecki csata volt a lovashadosztály elvérzésének és végének kezdete. A kötelékek rendezése beletartott kb. két órába. Majd az osztály ügetésben folytatta menetét Kleck felé (2. sz. vázlat). •I Az orosz páncélosok júl. 4-én délben beértek Kleckbe. Ezzel a lovashaclosztályt gyűrűbe fogták és bekerítése teljessé vált. Ellenük a németek egy páncélosA T-34 szovjet közepes harckocsi, a II. világháború egyik legjobb harckocsitípusa volt.
