Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

AZ UTOLSÓ HUSZÁR írta: Szabadhegy István, volt magyar királyi honvéd huszár alezredes, a nyíregyházi 4/II. huszár osztályának 1944. jún. 6. — szept. 20. közötti harcainak naplójegyzetei alapján. A huszár egyik kimagasló alakja a magyar történelemnek. Annak szinte szerves része. Joggal nevezhető „nemzeti fenoménnak", mely a nemzet háborúiban mindenkor hathatósan kiveszi részét. Ha a huszárról beszélünk, mindenkor az aranysujtásos atillájú, vörös nadrágos, majd a legutóbbi évtizedekben a „kék parous" lovas katona jelenik meg a köztudat előtt. Az I. világháború második időszakában fordul elő először, hogy lelovasítják. De gyalog is mindenhol megállja helyét. A huszárt a harcnak lóháton való megvívására képezték ki. Gyalogkiképzése csak általános volt. Kiképzése alatt beleoltották a „lovas szellemet". Ez - és nem a sujtásos, díszes egyenruha — különböztette meg a többi fegyvernemtől és tartotta ébren benne jellegzetes elemét, a virtust, a leleményességet, a cselvetést, gyors rajtaütéssel az ellenség meglépését, rátermettséget arra, hogy hirtelen eltűnéssel más irányból új, meglepő csapást mérjen az ellenségre. Jellemtulajdonságai a merészséggel párosult bátorság, a helyzetek gyors felismerése, a lélekjelenlét, a hirtelen elhatározóképesség, a mozgékonyság. Mindenkor csak különleges, lovas kiképzésnek megfelelő feladatok végrehajtására, elsősorban a felderítésre és az ellenség gyenge pontjaira való meglepetésszerű csapásra volt hivatott. Nagyon érzékeny fegyvernem. Hosszú ideig tartó bevetésekre alkalmatlan. Gyorsan leharcolódik. Nehezen pótolható. Különleges kiképzése hosszú időt vesz igénybe. .Lóháton a „VÖRÖS ÖRDÖG" szerepét játszotta. Legyalogosítva, a szárazra kitett hal szerepét tudta csak betölteni. Az évszázadok óta változatlan „lovas szellem" a vezérelve, mely generációkról generációkra száll. Ez ösztökéli és vezérli Árpád lovas seregét a honalapításban, Rákóczi huszárjait a kuruc-labanc időkben, Hadik huszárjait, akik az osztrákporosz háborúban, midőn Berlint megsarcolják, 1848-ban Lenkey huszárjait, midőn villámgyorsasággal teremnek otthon Olaszországból a magyar szabadság megvédésére. Az I. világháborúban Gorodok, Satanow, Limanowa, Bucsacs mind megannyi emlékei a lovas szellemben nevelt huszár dicső haditetteinek. A huszár mindenkor egy volt a nemzettel. Annak dédelgetett, megbecsült tagjává vált. A társadalom minden rétege kivétel nélkül büszkeséggel tekintett rá. Saját vérévé vált. Ennek oka nem a fényes küllem, az atilla vagy a „kék paroli", hanem inkább az a tény, hogy a „lovas szellem" elvei egyben a magyar ember tulajdonságaival és észjárásával is majdnem azonosak voltak. A huszár mindenkor ízig-vérig magyar ember volt. A két világháború közötti időszak alatt azonban többször felmerült már a kérdés a lovasság létjogosultságára vonatkozólag a korszerű fegyvernemek sorában.