Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Bevezetés

Harcainknak ez a végeláthatatlan sorozata fájdalmas és súlyos véráldozatokat és anyagi veszteségeket követelt. A csapatok lelki és testi teljesítményei emberfelettiek voltak. Úgyszólván magárak agy atottan, elszigetelten küzdött a lovashadosztály a mérhetetlen orosz síkság mocsaraiban és erdőségeiben. Hányszor keltették odahaza elveszett hírünket! Hányszor hittük mi magunk is a harcok, folyamán, hogy vége mindennek, a csapatok összeroskadnak az emberfeletti teljesítmények súlya alatt. De ez nem következett be! Nem törtek meg bennünket a sorozatosan reánk zúduló csapások, de igenis napról-napra, mindinkább kivirágzottak a magyar harcos erények. Napról-napra gyengébbek lettünk létszámban, fegyverben, lóban és szállítótérben, - de napról-napra erősebb lett csapataink lelki ereje! A lovashadosztály dicsőséget hozott és halmozott zászlóira és fegyvereire, - kivívta a Hazában maradottak és német szövetségeseink megbecsülését, elismerését és bámulatát - és újabb hírnevet harcolt ki a legendás „honvéd" névnek. De ez nem a szám, nem a nyers erő, nem az anyag diadala volt, hanem a katonai tudás, az erkölcsi erő és a harcos szellem diadala, azoké a katonai erényeké, amelyeket vitéz Vattay Antal altábornagy úr Ónagyméltósága bölcs előrelátással és megérzéssel, évek hosszú során át, emberfeletti munkával fejlesztett hadosztályában mindent letipró erejűvé. Ezért soha el nem múló hálával tartozunk mi, a lovashadosztály tagjai, és tartozik, egész Hazánk szeretett volt hadosztály-parancsnokunknak. Kegyelmes Uram! Fladosztálya legmélyebb bálával köszönetet mond azért a katonai tudásért és korszerű kiképzésért, melyet Nagyméltóságod évek során át, - legmagasabb állású aljjarancsnokától, legszerényebb beosztású honvédjéig, - belénk nevelt, és amely tudás és kiképzés tett képessé bennünket arra, hogy haditapasztalatok nélkül is megállhassuk helyünket, a sok év kemény harcaiban megedzett ellenséggel szemben. Hálás köszönetet mondunk azokért a katonai erényekből fakadó erkölcsi erőért, azért a harcos szellemért, amelyet Nagyméltóságod oltott belénk, mert ez a szellem volt egyetlen biztos támaszunk az elmúlt hetek, emberfeletti akaraterőt követelő harcaiban és nélkülözéseiben, ez a szellem öntött bizalmat a csüggedőkbe, acélozta meg a gyengék és a fáradtságtól már-már összeroskadok izmait, és erősítette meg az első harcbenyomások és az életfenntartási ösztön folytán megrendültek szívét és lelkét. E pillanatban, mikor búcsút mondunk szeretett parancsnokunknak sorakozom hívom az egész lovashadosztályt! Sorakozom szólítom hősi halottainkat, kórházakban szenvedő rokkantjainkat és sebesültjeinket, az ellenség fogságában sínylődő szerencsétlen sorsú bajtársainkat és a lovashadosztály minden egyes tagját! Nagyméltóságú Altábornagy Úr! Lélekben itt sorakoztatom az egész hadosztályt, hogy valóban a hadosztály minden egyes tagja nevében jelenthessem Nagyméltóságodnak: Szentül fogadjuk, hogy Főméltóságú Urunk és Hazánk, iránti törhetetlen hűséggel, Nagyméltóságod által belénk nevelt harcos szellemben, erős szívvel és acélos karral győzelemre fogjuk vinni zászlóinkat, fegyvereinket. Kérjük Nagyméltóságodat tekintsen bennünket továbbra is gyermekeinek, tartson meg bennünket atyai szeretetében, és fogadja el a jövőben is valamennyiünk legőszintébb ragaszkodását és szeretetét. A Magyarok Istene áldását kérem Nagyméltóságodra, a katonaszerencse és lovashadosztályának legmélyebb ragaszkodása és szeretete kísérje útjain.