Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

Amint az osztályparancsnok szökellve harcálláspontjára visszaér, ott szokatlan sürgés-forgást, feltűnő mozgást talál. Kiderül, hogy akkor, amikor az osztálypa­rancsnok harcálláspontjáról kifutott, nem vette észre, hogy mögötte, önként, két rohamszakaszbeli tisztes is egyidőben vele kiugrott a téglavetőből. Követni akar­ták. A tiszt parancsnok nélkül maradt rohamszakasz ugyanis közösen elhatározta, hogy az osztályparancsnok személyére különösen fog vigyázni és válságos helyze­tekben nem hagyja magára. Ez történt most is. Ketten azonnal utána mentek, amint látták, hogy egyedül indul el a gyanúsnak látszó helyre. Mert végeredmény­ben tisztázatlan volt, hogy saját vagy ellenség mozog-e ott. Alig tettek azonban egy-két szökellést mögötte, mindkettő könnyen megsebesült. Éppen akkor kötöz­ték őket. Ezért volt a sürgés-forgás a harcállásponton. Az osztályparancsnok majd­nem sírva fakadt az első pillanatban, midőn megtudta a történteket, a ragaszkodás eme kimagasló megnyilvánulásán. Ez sem volt más, mint az igazi lovas szellemből fakadó összetartozóság, az igazi bajtársiasság, az egymást cserben nem hagyás ér­zése és nem utolsó sorban a vérükben lüktető huszárvirtus, ami a lovasságot - pa­rancsnokokat, legénységet — egybeforrasztotta. 21 órakor - két szakaszt utóvédként visszahagyva — az alosztályok simán kivo­nulnak állásaikból. Kb. 30 kilométeres gyalogmenet után az osztály átkel a Visztulán éjfél körül a Henrikow-Tarchomin mellett vert hadihídon (7. sz. vázlat). Nagy érzés volt! A rádiónál Fehér Imre tartalékos zászlós, mögötte áll Holló Mihály őrmester, aknavető parancsnok.

Next

/
Thumbnails
Contents