Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

a szemünket. Hajnalban jött az osztálytól a hírvivő, hogy a hónalj-löveg vonuljon be. Napközben a jó melegben, ahogy az osztály vonult, mi olyan fáradtak voltunk, hogy a lovon is aludtunk. Lassan kikerültünk a mocsárból, s a nyíregyházi huszárezred a tüzérosztállyal a Visztula és a Bug folyók közé volt bevetve. Atkeltünk a Bug folyó hídján, itt annyival jobb a helyzet, hogy nincs mocsár, hanem homokos, erdős területen jártunk. Az állandó lovagolás, vonulás közben azon vettük észre magunkat, hogy már Varsó külvárosaiban járunk. Összefoglalva, ez a frontszakasz is olyan volt, mint a többi, állandó visszavonulás, volt nap, hogy két-három tüzelőállást is foglaltunk. Végre aztán azt a jó hírt hallottuk, hogy kivonnak bennünket a vonalból és jövünk haza. Egy éjszaka aztán a Visztula mögé vonták vissza az osztályt. Pontonhídon keltünk át a folyón, majd jó két hétig voltunk pihenőn. Ez idő alatt a közel lévő Visztulában jó párszor megfürdödtünk. Időközben megérkeztek a szerelvények. Bevagoníroztunk és nótaszóval indultunk haza Magyarországra. Leírhatatlan az az öröm és boldogság, amit akkor éreztünk, hogy végre újra itthon lehetünk. Hazaérkezve Kecskeméten rakodtunk ki, ahol egy hét pihenőt is kaptunk. Semmit sem tudtunk arról, hogy az ellenség már a Duna-Tisza közén van. Egy este aztán jött a parancs, hogy készüljünk fel az indulásra. Kiskunfélegyháza felé indultunk. A város határában foglaltunk tüzelőállást. Megint megkezdődött ugyanaz, amit odakint abbahagytunk. Kemény támadások kivédése és állandó visszavonulás. Igen elkeseredett harcokat vívtunk 1944 őszén, sokszor keményebbeket, mint Lengyelországban. Hazai földön harcoltunk, azt védtük, itt minden katonának a tudatában volt, hogy ha egy talpalatnyi földet feladunk, az már az ellenségé. Éppen ezért az utolsó erőnkig igyekeztünk helyt állni. Igen kemény harcok voltak Bugacon, még a terep is olyan volt, mint Varsó környékén. Ugyancsak megizzadtunk a tiszaugi hídnál, amikoris kiadós tűztámogatást adtunk a huszároknak, hogy át tudjanak kelni a Tiszán. A megpróbáltatások között annyi könnyebbség volt, hogy az elhagyott portákon élelem volt bőven, a határ pedig tele szőlővel, gyümölccsel. Rettenetes volt viszont hallani egyiktől is, másiktól is, hogy szülőfaluja elesett. Hamarosan én is megkaptam a szomorú hírt Ibrányról. Ezekben a napokban az oroszok hangszórókon sokszor üdvözöltek bennünket. Valószínűleg ugyanazokkal állhattunk szemben, mint odakinn, mert több parancsnok nevét is átkiáltották és az átállásra buzdítottak minket. Nem sok sikerrel. A visszavonulás közben az általam addig nem ismert község, Bugyi határához érkeztünk. Ez a falu Pest alatt van, és ott kaptunk egy olyan támadást, amilyet talán még sohasem. Az oroszok az egész vonalon általános támadást indítottak. A rohamozó gyalogságot nagyon sok T-34-es harckocsi kísérte és támogatta. A hatalmas ködben a német és magyar csapatok állandóan visszafelé húzódtak, mígnem itt, Bugyiban megálltak, sőt ellentámadásba mentek át. A mi ütegünk is a támadók között volt. Én a löveggel közvetlenül a fő út mellett egy udvaron foglaltam tüzelőállást. Az ágyút egy nagy trágyacsomó mellé állítottuk, később ez lett a szerencsénk, de egyébként máshol nem is volt hely, meg a kilátás is innen volt megfelelőbb, bár a 54