Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
ismertette ezt a helyzetet és kért egy önként jelentkező lövegvezetőt a félszakasszal együtt, mellyel a szabadkai 2. üteget kellett kiegészíteni. Én jelentkeztem, így kerültünk egy hónapra a 2. üteghez, ahol a parancsnok Ivády Béla százados úr volt. Később bebizonyosodott, hogy merész vállalkozás volt ez, mert nap mint nap támadásban voltunk, hol megosztott, hol közvetlen irányzással lőttük az ellenséget. Az egyik alkalommal sík területen voltunk tüzelőállásban. Előttünk 800-1000 méterre orosz Sztálin-orgonák álltak. Hamar fölfedeztek bennünket és óriási tűz alá vettek. Mi is visszalőttünk, majd az ütegparancsnok kiadta a parancsot a tüzelőállás elhagyására. Én külön parancsot kaptam, hogy addig tüzeljek, amíg mind a három löveg el nem hagyja a tüzelőállást. így is történt. Lőtt az orosz, mi is tüzeltünk, az ágyút saját magam irányoztam. Sikerült egy Sztálin-orgonát kilőnünk. Nagy volt az öröm a kezelők között. Ezután mi is felkapcsoltunk és elhagytuk az állást. Az oroszok azonban tovább lőttek minket. Egyszercsak a löveg hatosfogata összeborult. Ugyanis egy közeli becsapódástól egy szilánk a középső lovat eltalálta. Az nem múlt ki ugyan, de a hat ló egymás hegyén-hátán. Továbbmenni nem lehetett, óriási a pánik, mindenki menekül, az én kezelőim közül is három elfutott. Mint az ágyú parancsnokának, nekem kellett intézkednem. A vergődő lovat agyonlőttük, négyes fogatot csináltunk, úgy vontattuk tovább a löveget, nem hagytuk az ellenség kezére. Ez a müvelet majd egy órába tellett, majd fölzárkóztunk az üteghez. Az ütegparancsnok értékelte ezt a tettet és engem Bronz Vitézségi Éremre és a II. osztályú német Vaskeresztre terjesztett föl. Hamarosan megérkezett a feltöltés Magyarországról és én is visszakerültem a félszakasszal az üteghez. Azt hiszem, ekkor kaptunk másfajta lövegeket, az 5/8 mintájú egyúkat. Örültünk ezeknek, mert űrméretűk egy fél centiméterrel nagyobb volt. Ugyanakkor, persze, több munka is volt vele, a kezelését is meg kellett tanulni. Az egyik tüzelőállásunk, már ezekkel a lövegekkel, egy Osov nevű községnél volt. Itt egy jó hétig csendben voltunk. Történt akkor, hogy a huszárokat az ellenség a faluból kiszorította, mire ők parancsot kaptak a visszafoglalásra. A mi figyelőink megállapították, hogy a falu tele van ellenséges katonával és rengeteg gépjárművel. Parancsot kaptunk, hogy a falut vegyük tűz alá. Nagy nap lesz, gondoltuk, és a mozdony-állásból is hoztunk embereket a lőszer kezeléséhez. Megjött a tűzparancs, 3-4 belövés után sortűz, majd a további parancsig gyorstűz! Ez volt az egyetlen tüzelőállás, ahol ilyen parancsot kaptunk. A falu megsemmisült, az ellenség feladta Osovot. A huszárok ismét bevonultak oda. Ez a támadás mintegy fél napig tartott. Nem tudom, hányat lőttünk, de azt igen, hogy egy kazal lőszer volt a tüzelőállásban és az mind elfogyott. Néhány nap múlva elhagytuk Osovot és új tüzelőállásba mentünk Pusztelniknél. Ez az egyik legrosszabb emlékű tüzelőállás volt. Itt halt hős halált az egyik legkedvesebb bajtársunk Úrjócsik János, Újfehértóra való tizedes, lövegvezető. Ez egyébként csendes tüzelőállás volt egy homokos, erdős terepen. Ebédidő volt, s a lövegek körül, fél vállra feküdve fogyasztottuk az ebédet. Mi Jancsival egymás mellett feküdtünk, jó barátságban voltunk, ugyanis újonc koromban ő volt a lövegvezetőnk. Egy távolabbi aknabecsapódás szilánkjai találták el a fejét és a nyakát. Egy percig sem szenvedett. Másnap koporsóban, tábori pappal, katonai pompával temettük el. Három hatalmas fenyőfa közé ástuk meg a sírt, majd 12 ágyúlövés kíséretében helyeztük örök nyugalomra. Fejfájára ez volt írva: 52
