Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

a Kleck előtti sík területen. Német és magyar harckocsik robognak elől, huszárok lóháton a nyomukban. A Kleck felé vezető úton a hadosztály gépkocsijai, utána a lovas fogatok, majd az utóvéd. Vezényszavak pattognak, de ebből semmit nem hallunk az erős tüzérségi tüz miatt. Mindenkit csak egy gondolat foglalkoztat, mielőbb kijutni a harapófogóból. Már alig egy kilométerre vannak a páncélosaink a várostól, amikor egy német bombázóraj érkezik és szörnyen megbombázza Klecket. Hatalmas lángoszlopok csapnak fel a város különböző pontjain. Amikor a repülők eltávoztak, a páncélosok betörtek a városba. Nyomukban a huszárok. Megkezdődött az utcai harc, hogy birtokba vegyük a várost. Az oroszok az épületek között makacsul kitartanak, majd lassan-lassan visszavonulnak, s a városon kívüli dombvonulat mögött foglalnak tüzelőállást. A saját harckocsi- és gépkocsizó egységek a város peremét lezárják az esetleges ellentámadás elkerülésére. A támadás egy kis időre megtorpan. Kleck lángokban áll. Mögöttünk a nyílt terepen a hadosztály zöme most közeledik a város felé. A városban lévő támadó egységek letérnek balra a város főutcáján és ügetésben igyekeznek a német páncélosok által megnyitott kapu felé. Mi egy mellékutcában biztosítottunk a századtörzzsel. A nagy zűrzavarban más egységbeliek is csatlakoztak hozzánk. Sok a sebesült, felrakjuk őket egy éppen arra haladó egészségügyi kocsira. Amíg a sebesültekkel bajlódunk, megjelenik két hullámban vagy tizenöt szovjet repülő és a mögöttünk lévő zömre támad. Óriási a pánik, emberek, fogatok, gépkocsik százai pusztulnak ott, gazdátlan lovak futkosnak. A gépek visszafordulnak, s újra ontják a tüzet. A nagy pusztítás után áthúztak a város felett és eltűntek a láthatáron. Mi is lóra pattantunk, s besoroltunk a menetoszlopba. Az előttünk lévő egységek vágtába kezdtek, s műút teljes szélességében a fogatok, gépkocsik, páncélgépkocsik versenyezve tiporták egymást. Hátra-hátra tekintek, óriási a pánik, a fejetlenség az egész útszakaszon. Mi már vagy 10 kilométerre vagyunk a bezárt körön kívül, de a hadosztály zöme még mögöttünk van. Várdai János szkaszvezetö csatlakozik hozzánk néhány emberrel. Elmondja, hogy a század nagy része már elől van. Ilyen tumultusban semmiképpen sem tudunk előrejutni. Várdai szakaszvezető lemarad az ötven főből álló csoportunk végére, hogy rendet teremtsen és kettesével haladjunk az út jobboldali padkáján a burkolatot szabadon hagyva. Csoportunkhoz is csak a század eltévedt emberei csatlakozhatnak. Minden más egységhez tartozót maga mögé kellett terelnie. Várdai percek alatt rendet teremtett. Kiértünk a moszkvai 3. számú főútra és ezen haladtunk Kobrin felé. Egy magasrangú vezérkari tiszt ordítva kiáltozott az úttesten... Rendet!...Rendet!... Csináljanak rendet! Közelébe értem a csoporttal. így kell!...Igen, így kell!... Ne veszítsék el a fejüket, mert mindenki itt pusztul! - mondta. Mögöttünk azonban még nagy volt a tumultus. A vezérkari tiszt látva ezt, dühösen kapta le a géppisztolyát, a lovasokra szegezve magából kikelve kiáltotta: - Kettesével, mert szitává lőlek! Ügetésben végülis ez a csoport is felvette az alakzatot. Egyetlen úton ilyen tömeg fantasztikus látvány volt, viszont az útról letérni a halállal volt egyenlő, mert az út lábánál már ott volt a feneketlen mocsár. Hátulról egyre sürgetőbb kiáltások hangzottak: - Gyerünk, gyerünk, mert beérnek az oroszok! Akkor nap már közel nyolcvan kilométert lovagoltunk. Napszállatra 20