Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 38. Nyíregyháza, 1994)

Várallyai Jenő (Nyíregyháza, 1905— Budapest, 1940.) Jómódú polgári családból származott, azonban egész életét súlyos tragédiák árnyékolták be. Kisgyermekkorában, egy vadászpuskával játszogatva, véletlenül agyonlőtte legjobb pajtását. 14 éves korában apját is elveszítette. Időben ez egybeesett az első világháború végével, s egyúttal a család anyagi helyzetének megrendülését is jelentette. Középiskolai tanulmányait a Kossuth Gimnáziumban végezte. Fiatalon a fővárosba került, ahol újságíró lett. Többek között Az Újság című lapnál dolgozott. Radikális baloldali nézetei miatt azonban nem sokáig tűrték meg a polgári lapoknál. Családjától is csaknem teljesen elidegenedett. Ez persze kölcsönös volt. Testvérei, rokonai afféle fekete báránynak tekintették őt, ha nem közösítették is ki egészen, a legjobb esetben „szegény Jenő"-ként emlegették a családban. Helyzetét jól jellemzi Otthon című költeménye: Otthon minden oly idegen nekem, Reszketve nyúl az ételért kezem, Remegve síklik a bútorokon És a falakon bús tekintetem. Mintha görnyedő emberek véréből lenne minden. A bíborban pompázó nagy falak Mint egy oszladó hullák tömegéből Épített véres árnyalak, Szomorúan ráminteget. Testvéreim is mind idegenek, Mint akiket pár perce ismerek... A húszas évek végén visszakerült Nyíregyházára, de társadalmi beállítottsága miatt itt sem kaphatott állást, alkalmi munkákból tarthatta fenn magát. Csak feleségének, Koppányi Erzsébetnek, sikerült átmenetileg elhelyezkednie & Nyírvidék szerkesztőségében. A harmincas évek végén újra Budapesten tevékenykedett, ahol aktív tagja lett az illegális munkásmozgalomnak. 1940-ben, egy nagyobb letartóztatási hullám idején, az elhurcolás elől feleségével együtt az öngyilkosságba menekült. Az elmondottakból eléggé nyilvánvaló, hogy verseit általában csak igen nehezen tudta megjelentetni, egy kis kötete mégis napvilágot látott Erzsébet könyve címmel (Pax Kiadó és Nyomdavállalat RT. Bp. 1924). 120