Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

lett. Egyszer lefeküdtem, mert már nagyon fáradt voltam és el is aludtam. Nem költött fel, hanem úgy mint én kiszedte az üstből, át is rakta a fél fenekű hordóba. Mindig ügyes ember volt. Aztán jött Stamfer zsidó - itt lakott az utcánkban - és mindet felvásárolta,mert mi tiszta lekvárt főztünk. A lekvárkészítésnek azonban más módja is ismeretes vót. A tarpai asszonyok csemegére szánt kemény lekvárt is készítettek, amit szilvéznek neveztek. A szilvézt ún. "fosó" (érett állapotban egyenletesen gömbölyű,hamvas émelygős) szilvából csinálták. Egészen más íze van,mint a nemtudomnak. Minden kertben akad ilyen fa. Dúsan virágzik tavasszal, és igen sokat terem. Ezt a rázás után megmosták, kimagvalták és tűzálló nagy, cserépfazékban pöttyögtették ki. Jó sűrűre főzték és egészen keményre öregítették. Munkaigényesebb volt mint a többi, éppen ezért, mert a cserépfazékban nehezebb volt kavarni, mint az üstben. Csak akkor vették ki, amikor a meritőkanálból csak szakadozva hullott. Akkor vékony deszkából tepsi alakot készítettek, kétujjnyi kis széles léccel körülszegezték és arra ráöntötték. Akkor felvitték a padlásra, a padlásajtót, vagy a szellőztetőnyílást kinyitották rá, hogy szikkadjon és száradjon. Egy tillszerű anyaggal ekkor leterítették, hogy ne másszák össze a bogarak. Azon a vékony deszkán száradt meg teljesen, de közben egy késsel hosszú, vékony csíkokat húztak rajta, majd kockára vágták és otthagyták a deszkán. Ősszel amikor jött a hántás, ezekből a kockákból kínálták a vendégeket. Nem mindenkinek ízlett a szílvéz, mert olyan savanyú volt, mint az ecet, csókra húzta az ember száját, de azért a kockákat elszopogatták. 45