Nagy Ferenc: Ibrány. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 25. Nyíregyháza, 1987)

horog halat, akit a Szárdon kívül fognak, annak éppen felit adják, akár halul, akár pedig pénzül akarja felvenni." Az idézett szövegből több dologra is következtethetünk. Egyrészt arra, hogy a halászat ebben az időben is fontos megélhetési forrás volt. Másrészt arra, hogy a kifogott halat, illetve annak egy részét az ibrányiak értékesítették, pénzzé tették. Az értékesítésre, a halkereskedésre utal a következő adat is 1772ből.

122 „Ősszel a halászó vizekben, az uraság engedelméből horgokat szoktak kirakni, melyek által mikor jó ideje vagyon a halászatnak, azonkívül amit résziben az uraságnak tartoznak adni, alkalmas pénzt is kereshetnek. Télben, amidőn befagynak a vizek, az uraság engedelmébül nagy hálóval is szoktak gyalmozni, és ha jó ideje vagyon, megtörténik, hogy egy-egy gyalommal egész télen kétszáz forint ára halat is fognak, melyből az uraságnak csak felét adják. Azon halakat pedig a kupecek helyből is elhordják pénzen, ha pedig kupecek nem akadnának, a hegyaljai városokra, mikor hajón, mikor szekerén szokták vinni, az pénzen mindenkor elkel." A halat kenyér nélkül sütve, főzve ették, és szárították is az ibrányiak. Részben a maguk szükségletére szárították, részben az állatok etetésére. A hagyomány szerint még a sertéseket is ilyen szárított halliszttel hizlalták. A hús fogalma az ibrányi ember számára a hallal azonosult. Kenyér csak ritka esetben, ünnepnapokon került a család asztalára. Ezért panaszkodik egy 1934-ben feljegyzett szólás

123 a következőképpen: „én istenem de nagyon bús, kinek élete csak hús". Egy másik szólás is erre a különös szegénységre, egyoldalú táplálkozásra utal: „hús ételem, víz italom, nincsen kenyér asztalomon".

124 Kiss Lajos „félszázra menő halastavakról" beszél rétközi monográfiájában. Ez igazolja legidősebb adatközlőjének, az 1873-ban született Tarcsi Ferencnek azt az állítását, hogy az árvízmentesítés előtt 150-200 ember élt Ibrányban kizárólag halászatból. A kifogott halat messzi városokba, Debrecenbe, Kassára is elhordták.

125 Halásztak szigonnyal, versével, horoggal, tapogatóval, kosárral és minden elképzelhető eszközzel. A nagyobb halakat a sekély vizekben kézzel is megfogták. Bár, mint ahogyan ezt korábban láttuk, a halászat csak földesúri engedéllyel történhetett - hiszen a kifogott hal fele, harmada az uraságé volt - mindig akadt a községben olyan ember, aki a tiltó parancsolatokat igyekezett megkerülni. „Az 1780ik esztendőben, ősszel Kormány Pista, Lukács Miska és Szabó J 67