Hadházy Pál: Néprajzi dolgozatok Túristvándiból. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 22. Nyíregyháza, 1986)

nen érződött a cibere kellemes szaga. A lekvárfliSzés mindenkor egy szórakoztató, társas munka volt«. Egyik-másik lekvárfőzésnél nagyszámú fiatal gyűlt össze» A lekvárfőzést megelőzően előkészítették a szükséges dolgokat» Minden kellékei; gondosan megtisztítottak,Az üst fenekét sárral letapasztották, hogy a lekvár le ne égjen» A sárrétegnek a lekvárfőzésig meg is kellett száradni. Ha füves volt a szilvafák alja, akkor a gazda lekaszálta és a helyét feltakarította. Aztán szilvaverő rúddal az ágakat gyengén ütögette, sorra leverte a fákról a szilvát. A gyerekek és az asszonyok sorra felszedegették a szilvát» Egyúttal a válogatást is elvégezték, külön kosárba szedték az egészséges szemeket és külön a disznónak való zúzott szemeket. A jő szilvát nagy tekenőbe öntötték és a«* laposan megmosogatták, többször is. Ha a szilva magvaváló volt, akkor kimagolták» Minden háznál volt - vagy a pitarban vagy a nyári konyhában - katlan, amibe a lekvárfőző üstöt helyezték. De szokás volt az is, hogy a lekvárfőzéshez egy téglaalakú nagy gödröt ástak. A gödör végébe kis padmalyt vágtak, e fölött pedig- az üstnek megfelelő lyukat alakítottak ki» A tűzhely és a lyuk között kb. 50-60 cm vastag föld volt» Lekvárfőző gödröt csak agyagos, fekete földben lehetett készíteni. Istvándiban ez igen ritka dolog volt». A katlant belehelyezték az üstbe, melynek a füléhez erősítették a vitorlát, illetve annak rúdjait. E keresztfa közepén lyuk volt, abban forgott a vitorla tengelye a vitorlákkal» A vitorlának négy szárnya volt, melynek as alja pontosan pászolt az üst fenekéhez. Be mégsem ért as üst fenekéhez, mert egy peeekkel úgy állították be, hogy teljesen ne érintkezzenek. A tengely felső végén volt egy keresztfa» ehhez csapolták a vitorlaforgatő rudat. Snnek 160