Bodnár Bálint: Kisvárda környéki népmesék. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 17. Nyíregyháza, 1980)

delték a szép Uveghlntőt, meg azt a szép két lovat, amin visszaszerezték Tündér Ilonát.Akkor aztán el is indultak, örült a király meg a királyné, de annyira siratták a tündérnépek. Nagy volt a bánat, a szomorúság, amikor elbúcsúztak a tündérek népétói« El is indultak. Mentek mendegéltek a széllel szemben. Már hár om nap három éjjel mentek, vágtattak, amikor beértek egy idegen országba. Ebben az országban az volt a szokás, hogy aki azon az országon keresztülmegy, azt a királynak be kellett jelenteni. - Felséges királyom, engedelmet kérek, hogy merészelem zavarni» Jelentem, hogy van itt egy másországi király és felesége. Ők akarnak utazni ezen az országon keresztül! - Jelentette a hoppmester. - Mondjátok, hogy várjanak, amig én odamegyek! Majd én megvizsgálom őket. El is ment a fekete király, mert az volt. Meglátta a Tündérszép Ilonát, és a tündérkirályt. Abban a pillanatban meglőtte a tündérkirályt. Tündérszép Ilonát pedig lezáratta a pincébe, mert nem akart a felesége lenni. A tündérkirályt meg beletette egy koporsóba és felvitette a torony tetejére, odaláncoltatta. A három katona ez alatt abba a városba került, egy kis csárdában iszogattak. De nem ismertek egymásra. Egyszer megszólalt az egyik: - Mondjátok már, cimboráim, hova valók vagytok? Mikor egyik elmondta az élete történetét, mindjárt egymásra ismertek mind a hárman. Felkiáltottak: - Akkor egymásra találtunk! - Na most már mondjuk el egymásnak, hogy milyen mesterséget tanultunk! Mondja az egyik, aki a Holdvilágnál volt: - Én azt tanultam, hogy mindent tudok, ami történik! 78.