Csallány Dezső: Jósa András múzeumi és hírlapi cikkei 1908-1918. (Jósa András Múzeum Kiadványai 13. Nyíregyháza, 1978)

5. Csevegés múzeumunk érdekében is I-IV. /1908/

temetett embernek feje felé Toltak irányítva. Na hát ezeknek a szegény halászi ősmagyároknak nem volt hol lovagolniuk; de azért mégis szerették kedvenc állataikat magukkal vinni a túlvilágra, mert három csontváz fejének közelében egy-egy kis kutyának csontvázait találtuk. Vallásuk volt. Hittek a túlvilági életben, mert egy csontváznak szája előtt egy csuprot találtunk, amely Bandi öcsém szerint töltött káposztát tartalmazhatott, nehogy az elhunyt a túlvilágon éhen haljon meg. Szerethették gyermekeiket, mert egy fogváltáskorban levő gyermeknek nyaka körül - akkor értékesnek tekinthető nem átlátszó üvegből készült diszitett öt gyöngyöt, - jobb vállán egy seilvaátmetszetü alakú bronz-csüngő diszt találtunk;mig a felnőttek mellett jóformán semmit sem. Koporsóban nem temetkezhettek, mert különben fakorhadéknak nyomait észlelhettük volna. Földmüvelésre alkalmas eszközöknek nyomaira nem akadtunk, de ezzel nem is foglalkozhattak a rétközi tengernek kis szigetén. Csakis pákászok és halászok lehettek; de ezen foglalkozást is csak a legkezdetlegesebb eszközökkel végezhették, mert halászásra Talló tárgyakat nem találtunk. Csakis ugy halászhattak, mint az ón emlékezetem szerint is a Nyirrizszabályozásnak - nézetem szerint, klimatológiai szempontból - káros végrehajtása előtt divott. Alig volt község, melynek határában halakban bővelkedő kisebb-nagyobb tavak ne lettek volna. Halászati tilalom akkor még nem lévén, font magának egy fenék nélküli kosarat, lenyomta ezt a tónak sekély fenekére és fogott annyi halat, hogy eladásra is jutott. A halászi ősmagyarok sem űzhették ezen foglalkozást másként; mert külömben háló súlyokat, halászó horgot vagy szigonyt találhattunk volna. Hogy igen szegények lehettek, abból lehet következtetni, hogy mig más honfoglaláskori sirokban legalább is pity-