Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban IV. Néprajz. (Jósa András Múzeum Kiadványai 10. Nyíregyháza, 1977)

Csapó Julianna: A tarpai temetés

Induláskor ismét hangos sirás következik. Elől megy a pap a kántorral, a közbenjáróval és a diktálóval. Utána a férfiak, majd a gyászkocsi a halottal. Közvetlen a gyáezkocsi után azok a női hozzátartozók, majd a férfi hozzátartozók, akik az udveron a koporsó mellett voltak. Őket követi meghatározatlan rendben a résztvevő asszonycsoport. A harangozás akkor kezdődik, amikor a menet elindul. A harangozó gondoskodik arról, hogy valamiféle jelt kapjon az elindulásról.Ha belátja a terepet, akkor aszerint kezdi, ha nem lát be, megkér valakit, hogy előre megbeszélt helyről adjon neki jelet.Az elindulás mindenkor ugyanazon ének diktálásával és éneklésével történik. A koszorúkat a gyászkocsira rakják fel, ugy viszik a temetőbe. Régebben, amig gyászkocsi nem volt, a halottat rúdon vitték ki.A temetésen résztvevő életerős férfiak szinte kötelességüknek tartották, hogy segítsenek a halottvivésben. Ha valakit fáradni láttak, mindig volt,aki önként odalépett és felváltotta.Ezek sötét vagy fekete színű ruhát viseltek. Ha fiatal lány vagy fiú volt a halott, azokat barátai, iskolatársai vitték, fiuk és lányok vegyesen. A fiúk itt is sötét, a lányok pedig fehér ruhában voltak. Ez a szokás ma is él, a tragikus körülmények között meghalt fiataloknál. Édesanyám unokaöccse, Szász Zoltán, 19 éves korában a Tiszába fulladt. Koporsóját fiu és lány osztálytársai rúdon vitték a temetőbe. Ezeket a halottvivőket a hívogató kérte fel, hasonlóan a virrasztókhoz. A halottvivők, ha lány halott volt, akkor a lány staférungjából kaptak egy-egy kendőt. Idősebbek nem adtak ajándékot a halottvivőknek. Régen temettek a templomból is.A temetés kitűzött idején a leszegelt koporsót a gyászmenet énekszóval vitte a B2.