Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban IV. Néprajz. (Jósa András Múzeum Kiadványai 10. Nyíregyháza, 1977)

Makay Béla: Ősi halászmódszerek a Túr mentén

halászat sikere. Balogh. Pityu három-négy méterről is eltalálta a halat. Csak a szigonyos állott, a többi ült. Ő állandóan a vizet figyelte. Ó irányította a lámpást is. Ha a bal vállára csapott, balra, ha a jobb vállára csapott jobbra világított. Főleg part mentén, tiszta vizén, bokrok körül kerestük a halat. Mi történt, ha megláttuk a halat? Az állóhalat könynyebb volt leszúrni. Ha közvetlen a felszín alatt állott a hal, a szigonyt egyből, nagy erővel vágni kellett, de ugy,hogy az keresztbe kapja a halat, mert így valamelyik ága csak eltalálta.Ha mélyebben állott a hal, 1-3 méterre, akkor óvatosan, hang nélkül a szigonyt a vízbe dugta, közelitette a halhoz, s aztán nagy erővel megdobta. Reccsenés-szerü hangot hallottunk, amikor talált. Amikor nagy hal, 5-20 kilós került rá, nem lehetett azonnal kiemelni, mert nehéz volt, meg aztán könnyen levergődhetett róla. Ilyenkor le kellett nyomni a szigonnyal a fenékre, jól odanyomni, hagyni kifáradni, s csak azután felhúzni. A szigonynak 3-4 méteres nyele van. De voltak futó halak is, mint a bálin, dévér stb., ezeket nehezebb volt elkapni. De elkaptuk. Legtöbbször az új Túron szigonyoztunk, mert ott tisztább a viz, nincs annyi hinár, vizitök, mint a kis Túrban. Ha lementünk, egész éjjel csináltuk, míg világosodni nem kezdett. Pálinkát, bort vittünk magunkkal, nem fáztunk. Tapogatózás Régi, ma már teljesen kihaltnak mondható a tapogatóval való fogás. Utoljára az 1950-es évek elején, talán 53-ban láttam a megáradt Tapolnokon, hogyan halászott vele a fülesdi Szabó Gyula.