Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban 3. Helytörténet. (Jósa András Múzeum Kiadványai 7. Nyíregyháza, 1976)

5. Kerezsi Mihály: Kisszekeres katonai felszabadulása és a földosztás

menekülésre szólította fel a lakosságot, de mindenki megőrizte józan eszét, senki sem ment. Csak egy családnak kellett volna elindulni, bizonyos, hogy sokan követték volna. Egy napon magyar katonák érkeztek a faluba. Szállitó csapat volt ez, szekereiken lőszert szállítottak, meg saját batyuikat, amelyet útközben szereztek. A katona kocsisok nzivesen itthagyták volna már lovaikat, haza mentek volna, de tisztjeik egyelőre összetartották még őket, habár sok szekérnek nem volt már kocsisa. Elrémítették a fiatalokat, hogy a németek vagy az oroszok összeszedik a leventéket és elhurcolják őket. De ők azt ajánlják, hogy öltözzenek katonaruhába, üljenek a szekérre és menjenek velük,igy megmenekülnek az elhurcolástól. A leventeparancsnok, Liagyar László százados is megérkezett Fehérgyarmatról, s az is arra biztatta őket. A fiuk beöltöztek, szüleik maguk sem tudták, mit tegyenek,engedjék, ne engedjék fiaikat, végül is október 22-én elmentek. A katonák útközben elszökdöstek, s ezek a fiatal tapasztalatlan gyerekek sok-sok szenvedés után végül Csehszlovákiában estek fogságba,egy közülük, Vince Géza légitámadás közben meghalt. A többiek végig szenvedték a hadifogság kinjait, s egy részük 1947-ben került haza. Itthon halt meg Berki Ferenc és Farkas István. A nyugtalanság egyre inkább fokozódik, megszűnik minden munka, az utcán csoportokba verődve tárgyalják a hireket, van aki próbálja megnyugtatni a kétségbeesetteket,főleg a volt orosz hadifoglyok, ők viszik a szót, s ezek elmondják, hogy az orosz nép annak idején milyen jóindulatú volt hozzájuk, ne féljenek, nincs erre ok, de a csapatokat nem lehetett megnyugtatni, a rémhírek értelmen felül kerekedtek, a rádió erősen elősegiti a pánikot. Hozzájárult