Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei. (Jósa András Múzeum Kiadványai 3. Budapest,1968)

51. Muzeumunk gyarapodása

. A "Nyirvidék" -nek utolsó előtti számában egy kissé kötődtem a nyíregyháza - dombrádi ici-pici vicivel,de ugy megbántam, mint akármelyik kutya-mama, a melyik tized magával készült a holdvilágot megugatni. Annyi mea culpát mondtam el azóta és annyira vertem mellemet öklömmel, amennyi egy pócsi búcsúra is elég lett volna. Nem is verem tovább, mert most már a hátamat kell az ice-pici vicinek tartanom, amelyet ugy fognak püfölni, mint a katonabandának nagy dobját, mikor a Gotterhaltét fujják,ami pedig a hátamnak olyan jól fog esni, mint a fülemnek. Rettegve a letromfolástói, feleségemmel és négy uno kámmal március 19-én délelőtt kóstolóul szűkölve szállottam fel a vármegyeháztéren az ici pici vicire. Egy kissé szűkön fértünk el, mert hiszen egy uri ember absulut hely hiány miatt sápitozva maradt le a vonatról. Természetes dolog, hogy a vonat a feltételesen megálló helyeken feltétlenül meg nem állott,ami egy uri embernek sehogysem vághatott a calculussába, aki a Sóstó-állomás kitérő helyen óhajtotta volna sürgős dolgait végezni. Láttam mikor ezen uri ember a robogó vonatról leugrott. Azt is láttam,hogy a magas töltésről hármat négyet henc3ergett, t.i. addig mig tovább már nem lehetett. Azt hittük mindnyájan, hogy mint kapatos ember kibukott a vonatról. Mikor a vonatról megláttuk, hogy a puha homokon semmi baja sem történt, kinevettük szegényt. Már pedig olyan színjózan volt, hogy az antiaiicoholista congressus elnökének is bevált volna. Azért ugrott ki, mert a vo»at, minden rimánkodásának dacára, a Sóstói^állomás feltételes kiszállójánál meg állani vonakodott. Az lévén szokása, hogy ott áll meg ahol ne kell. Erről azonban csak későbben akkor győződtünk meg.mikc;