Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei. (Jósa András Múzeum Kiadványai 3. Budapest,1968)

tokának Verébsár nevű dűlőjének legmélyebb, - 20 év előtt még mocsaras-réssébői vetett fel as eke. Ezzel együtt hazánkban tudtommal csak négy honfoglaláskori diszitett kengyel került napvilágra. Egy pestmegyei selypi pusztáról, egy Orosról Oláh Géza nyíregyházi Ötvös úrtól, egy a nyíregyházi János bokortanyáról Kertész Bertalan városi főkapitánytól,a negyedik a Gaál Elek féle balkányi. Adott még egy hosszunyelü pecsétnyomót, melynek korongjára egy kigyóforma kacskaringós vonal van vésve,mely egy hegyével lefelé irányuló kard körül tekerődzik, a mely kard keresztvasáról Ítélve a XIV-ik századra vall. A kard mellett balra egymás felett P. és M. betű áll, jobbra pedig egy felosmerhetetlen állat ágaskodik a kard felé fordulva.A pecsétnyomó kerületének több mint felét ezen körirat foglalja el " MAKÓ VARASÁÉ. " Ezt a pecsétnyomót a Sámson kötelékéhez tartozó Tamási pusztán találták. Hogy került Makó város pecsétnyomója a Tamási pusztára, fejtse meg az a ki tudja, én nem. Egy kedves és azt hiszem, hogy ma már ritka ereklyetárgyat is kaptam, t.i. egy kokárdát 1848-ból, a melynek egy kis históriája is van. Ilyen kokárdát Liint 14 éves fiu és ötödik csztályu gimnazista én is viseltem 1848. márczius 15-én. Akkor minden magyar úrinő nem csinált egyebet,mint kokárdákat hímzett és az utczákon járva kis kosárkában hordva fűnek fának mellére tűzdelték. Párnap múlva már nemcsak Pozsonyban, de hazánknak minden városában ezzel voltak leányok, asszonyok elfoglalva. Gál Elek, a ki ma is csinos öreg, de nem 'vén ember, annak a hónapnak utolsó napjaiban Szatmáron sétálván, feltűnő nyalka legény lehetett és egy szép fiatal hölgy, szivére tűzte ezen most már ritka ereklyét. Mai napig is hü maradt azon elvhez, melyet ezen kokárda jelképezett, de azt hiszem, hogy a szatmári tündérke sem mosódott el emlékéből. A kokárda Magyarországnak gyöngyből hímzett koronás