Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei.(Jósa András Múzeum Kiadványai 2. Budapest, 1958)

7. MUZEUMUNK ÉRDEKÉBEN. Tüzzel-vassal, gőzzel, viIámmal rontunk, rombolunk, rohanunk előre. Köd előttünk, köd utánunk, ki tudhatja mi lesz belőle. A világ kerekének forgását senki sem akadályozza meg, és a ki ezért kapaszkodik belé, azt felkapja és azonnal el is gázolja. Mindenki a jelenért és jövőért küzd. A törekvést kezdi a stréberség felváltani. A kegyelet alig tart tovább az örök hagyok szemeinek lehunytán tol. "Élvezd a jelent és ne sirj". Ez a jelszó. A költő még meg engedi, hogy a jövővel ne gondoljunk, de a múltra az is örök fátyolt vetett. Pedig csak a múltból, és nem a jövőből meríthetünk tanulságot. Érdemes tudni, hogy miből burjánzottunk ki a mai Babylon tetejére. A mai fejedelmek és főuraknak ősei hajdan a mai pápuák ós uj-guineiak színvonalán álló ős emberek, vagy a pöffeszkedő tömeg gyilkolok szerint vad emberek voltak. Van tehát az archeológnak etnikai joga a multat felkavarni és napfényre hozni azt, a mi a múltnak culture jára bár milyen csekély világot is vethet. Ezen pár szó nem akar egy archeológiai értekezésnek bevezetése lenni, mert hiszen olyannak megírására elegendő ösmerettel nem birok, hanem a buji gör.-kath. templomban levő repedt harang hangja visszahangzik belőlem, a mely C3ak 361 év után unta meg a mindinkább gyérülő hiveket az örök Isten házába gyűjteni. Ezen harang akkor is szólott, mikor Szemere Miklós halhatatlan magyarul érző és iró költőnk szerint a lukai pap fohászkodott József császárért e képen: "Ne nézd uram, hogy ő német, óh ne nézd azt kérünk téged, hisz őt is te alkotád". Sirva szólhatott ez a buji harang akkor is, mikor a labancz a szomszédos Ibrány várat 1682 évben elpusz-