Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei.(Jósa András Múzeum Kiadványai 2. Budapest, 1958)

22. lOJZBUHUHK EBJÛSKEBSK. A régészetet kedvelő, a kiknek soraiban én is állok, sportot tíz, a mely nem sok haaznot bajt ugyan az emberiség fejlődésére, de kárt senkinek és semminek nem okoz. Ártatlanabb, mint a fosztogatás kártyával, a mi nélkül manapság casinő nsm is létezhetik. A nagy Széchenyi István nem kártyabarlangokat akart lótesiteni, de a társadalmi műveltebb rétegek élénkebb érintkezésével fejlesztőleg akart hatni közérzetünkre* Ha felébredne és látná, hogy ezreket rabolnak el egymástól olyanok, a kiknek a koczkára dobott pénz vagyonuknak legnagyobb részét képezi, üstökön ragadná a casinókat, visszafeküdne, de magóval rántaná azokat a megérdemlett sirba, örök nyugalomra. Ezen sport nekem nem tetszik. Ha a kilenczkrajczáros kaláberen 20 krajczárt elvesztek, sirok, mint a záporeső. Az állat és embergyilkolás sportja sem felel meg mai Ízlésemnek, pedig fiatal koromban én is roppant vitézséget találtam abban, hogy a azegény nyulat, a savósugart hátrahagyó agarakkal halálra űzettem és szétmarczangoltattam. örültem, ha rakásra puffantottam le, és hoztam teritékre külömböző vadaknak mentül nagyobb mennyiségét, de most már belátom, hogy vadabb voltam én azon szelid állatoknál. A lóversenynek nevezett legraffináltabb lókinzások alkalmával lelkem ugrándozott örömében. Az ártatlan galamboknak rakásra pisztolyozása, olyan kedvesnek tünt fel előttem, mint a macskának enyelgése a kis egérkóvel. A kis embergyilkosok, Angyal Bandi, Bogár Imre, Rózsa Sándor leventék, kiknek hőstetteit Tatár Péter lélekemelő költeményei csaknem mint utánzandó sportpéldákat